Ez nem egy légből kapott ötlet, két évtizedes tapasztalat és csapatmunka áll mögötte, nem beszélve a konkrét „bizonyítékokról”: az írókról, akik a Helyőrség égisze alatt indultak és a művekről, amelyeket írtak. Megannyi személyes meg csoportos sikertörténet bizonyítja eredményességünket a tehetségkutatásban és gondozásban. Nem hiszem, hogy bele kellett volna sétálni egy végeérhetetlen össznemzeti konzultáció csapdájába. Mint azt az elmúlt napok reakciói is bizonyítják, a Tehetséggondozó ügye pillanatok alatt politikai kérdéssé vált, nem pedig szakmaivá. A projektet politikai alapon támadták, a kormány iránti ellenszenvből, volt, aki bojkottra szólította fel a szakmát, mert szerinte minden, ami ettől a kormánytól jön, az csakis rossz lehet. Területfoglalás, bedarálás, elitcsere – minden lózung elhangzott –, és mindez úgy, hogy két rövid újságcikk jelent meg előzetesen, azaz nem lehetett túl sok konkrétumot tudni az egészről. Rögtön megtörtént a szembeállítás, a két fiatal irodalmi szervezet, a FISZ és a JAK szegénységét viszonyították a mi krőzusi gazdagságunkhoz, így lázítván ellenünk e két szervezet tagjait. Holott pályázati kiírásaink épp ezen két szervezet alkotóira vannak szabva, és az Előretolt Helyőrség írói majdnem mind tagjai ezeknek a szervezeteknek. Roppant mulatságos, hogy 1998-ban, amikor az L. Simon László köré csoportosuló ifjú alkotók összefogtak velünk, a már három éve működő Helyőrség tagjaival és megalapítottuk a FISZ-t, hasonló területfoglalásos-bedarálós hisztéria tört ki. Úgyhogy én másodszor élem át ezt a hajcihőt, ráadásul úgy, hogy azt a szervezetet hangolják ellenem, melynek én voltam a szakma által leginkább elismert alapítója és mai napig is tagja és pártolója vagyok. No de úgy látszik, ez a fajta támadás már egy beavatási rítus Magyarországon.
Visszatérve a kérdésre, a mai viszonyok közepette sajnos bármiféle indítványozás nyomban belmagyar irodalmi sárdobálásba fulladt és/vagy végeérhetetlen viták útvesztőjébe keveredett volna, és soha semmi nem lett volna belőle. De mindez, amit elmondtam, az én személyes véleményem. Valójában a válasz sokkalta egyszerűbb: nekem és kollégáimnak semmiféle jogalapunk nem volt tárgyalásokat és hivatalos konzultációkat folyatni, hiszen az intézmény még nem is létezett. Most, hogy az intézmény megalakult, megvan a jogi alapunk tárgyalni, folynak már a tárgyalások és mindenkit sorban megkeresünk, akivel érdemi partnerek lehetünk és szívesen meghallgatunk bárkit, aki konstruktív ötlettel áll elő.”