Erőforrások és pénzforrások

„Így aztán az emberi erőforrások pénzforrások után áhítoznak. Nem áll messze az igazságtól, aki szerint az egészségügy összes problémáját a szocializmusból örököltük meg, amint a tanügyi reformdühnek is most már alább kellene hagynia, s helyette jobban bízni a tanári szakértelemben. Alig múlik el hónap, hogy ne hallanánk valamilyen tiltakozásról, tüntetésről, amely az óriásminisztérium valamelyik szaktárcáját érinti. Mostanában legtöbbször a pedagógusok és az egészségügyiek hangját halljuk.

A tanárok tiltakozásában friss hang a miskolci Herman Ottó Gimnázium nevelőtestületének nyílt levele, amely korántsem csak a fizetés kevesléséről szól. A levélben a leginkább figyelemreméltó az az idegesség, amellyel a testület a túl gyors ütemű és a szükségletekkel nem összehangolt kormányzati döntésekre reagál. »Mi továbbra is tanítani szeretnénk! […] Tiszta, átlátható, mindenféle pénznyelő, központi vízfejtől mentes fenntartói viszonyrendszert követelünk!« – írják. Nem tolerálják, hogy valahol valakik úgy érzik, kell valamit tenniük a fizetésükért, és ezért lenyűgöző reformjavaslatokkal bombázzák megbízójuk, az oktatási államtitkárság vezetését. Amely kellő szakmai tapasztalatok híján (vagy azokat elfeledve) minden félig érlelt ötletben képes fölfedezni a jobbító törekvéseket, de a következmények nem érdeklik, azokról egy másik államtitkárság íróasztalánál döntenek.

És ez baj. Ha a tanárok úgy érzik, hogy újabb és újabb kötelezően előírt dokumentációk tömegét sózzák a nyakukba, miközben az egész magyar közoktatásban csak a tanórák működnek jól és ésszerűen, az arra utal, hogy a hierarchiában a felülről indított változtatások és az alulról, az oktatás helyszínéről jövő igény köszönés nélkül elsétáltak egymás mellett. Ha »nincs pénz alapvető dolgokra«, és a tantermeket a szülők festik, akkor visszafogva a reformdühöt le kell szállni a földre, és helyben keresni a megoldást.”