Szétverés vagy szétesés? – Variációk a Monarchia összeomlásának okaira

„Az egyszerűség kedvéért baloldalinak nevezhető nagyelbeszélés alapvetően strukturális (a nemzetiségi kérdés megoldatlansága), és az azokra ráerősítő konjunkturális (a háború végére kimerültek a központi hatalmak) okokkal magyarázta Nagy-Magyarország »szétesését«, azt organikusnak tartva, mint amely bele volt kódolva a történetbe, így felmentve mindenekelőtt a »menthetetlent menteni próbáló« Károlyi-kormányt, melynek történetét a »remény nélküli küzdelem« toposza köré cselekményesítve beszélték el. Ezen (ön)képnek maga Károlyi Mihály volt az első számú propagátora azzal, hogy 1923-ban megjelentetett – első – memoárjának az Egy egész világ ellen címet adta. Ez az önfelmentés a Monarchiát 1918 őszéig vezető politikai elitet, kiváltképp Tisza Istvánt ért bírálatokkal társult. A történtek ezen értelmezése azonban szükségszerűen alulmaradt a húszas évek magyarországi összeomlás-diskurzusában, tekintve hogy a baloldali emigránsoknak az országból való elmenekülésükkel együtt a diszkurzív térbe lehetséges belépésük is korlátozott volt, tehát 1920 után a magyarországi közbeszédben a jobboldali nagyelbeszélés lett a domináns, mivel »aki uralja a jelent, az uralja a múltat is«. Ez a jobboldali nagyelbeszélés a szerves felbomlás helyett a züllesztést vagy egyenesen szétveretést hangsúlyozta, a »nemzetidegennek« minősített elemek bűnbakká tételével nemegyszer leképezve a németországi tőrdöfés-elméletet, hasonló antiszemita éllel. Az elkövetkezőben, jobbról balra haladva, négy különböző ideológiájú és stílusú szerző, Tormay Cécile, Szekfű Gyula, Jászi Oszkár és Böhm Vilmos eltérő formájú és tartalmú művének bemutatásával kívánom röviden illusztrálni a fenti állításokat. (…)

Mind a Szekfű Gyula, mind a Tormay Cécile által reprezentált értelmező séma igazságát elvitatta a Két forradalom tüzében (1923) című, meglehetősen adatolt memoárjában a szociáldemokrata hadügyminiszter, majd hadügyi népbiztos Böhm Vilmos. Míg Szekfűnél Tisza tartotta egyben az országot, Böhm Vilmos olvasatában a szervezett munkásság lehetett volna az egyetlen összetartó erő, képviselőit azonban nem engedték időben a hatalom közelébe. Böhm Vilmos elbeszélésében emblematikussá válik, hogy az említett galileista röplapozókat – Tormaynál a végsőkig küzdő magyar nemzet »hátba szúróit« – épp aznap ítélik el »antimilitarizmusért« 1918. szeptember 25-én, amikor a Monarchiával szövetséges Bulgária békét kért az antanttól. Ebben az ítéletben Böhm a hatalmához végsőkig ragaszkodó magyar uralkodó osztály elnyomó aktusát látta. Ezek után nem meglepő, hogy alapjaiban utasítja el a »tőrdöfés-elmélet« bármely variánsát: »A front aláaknázásáról szóló naiv mesét azok találták ki és azok terjesztik, akik tudják, hogy ők felelősek a megindításakor is kilátástalan háború következményeiért.« A háborút szerinte már a hadüzenetkor elvesztette a Monarchia: »az osztrák-magyar hadsereg a háború megindításának pillanatától kezdve, legfőbb vezetőinek, tábornokainak és tisztjeinek tudatlansága és műveletlensége miatt, a felszerelés hiányossága, az élelmezés gyatrasága, a szervezés hiánya, a készletek eltulajdonítása, gyakran elrablása miatt, az emberanyag lelkiismeretlen föláldozása és (amit elsősorban kellett volna említenünk:) a monarchia népeinek gyűlölete mellett az elkerülhetetlen vereség vészelmében forgott«. És ezért értelmezésében nem az volt a meglepő, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 őszén összeomlott, hanem az, hogy hadereje addig kitartott.”