Alan Moore: Némó-trilógia

„Mert a Century inkább volt nagy értekezés, semmint történet. Alan Moore a kultúra kiüresedéséről mesélt, miközben ez alatt az ő karakterei is üresekké és színtelenekké váltak. Bele lehet ebbe magyarázni, hogy így támasztották alá a koncepciót, ám a gyakorlatban egyszerűen nem működött ez a fajta megközelítés. Pedig Moore ezen története igencsak ambiciózus, ami átível egy évszázadon át, miközben egy, a képregény médiumára alig adaptálható közegből, az operából merít sokat, emellett elmereng a klisékről, az önismétlésről, illetve a halhatatlanság következtében értelmét vesztett életről.

A Némó-trilógiában Moore egy emberről mesél. És, voltaképpen, nem emiatt ültük körbe a tábortüzet az ősidők hajnalán, mert érdekelt minket a főszereplő sorsa? Mert magunkra, vagy egy szerettünkre ismertünk fel benne? Igen, előszeretettel értekeztünk az első két LOEG kötet irodalmi vonatkoztatásairól, de elsősorban azért olvastuk, mert törődtünk a karaktereivel. Mert Moore mindegyik irodalmi ikonban meglátta az embert, és, ha csak néhány röpke másodpercig is, de szimpatikussá tett olyan szörnyetegeket, mint Edward Hyde.

Akárcsak a Century, úgy a Némó részei is évtizedeket ugrálnak előre. Egy lényeges különbség van: Janni öregszik, az évek otthagyják rajta nyomukat. Ez pedig mindjárt szívet és lelket ad a trilógiának. Pedig Moore nem tart előadást, nem prédikál, csak leül elénk, és mesélni kezd. Mesél a lányról, aki győzedelmeskedni akar ott, ahol apja elbukott. Mesél az anyáról, aki lányáért egy egész várossal képes szembeszállni. És mesél az öregasszonyról, aki szembenéz múltja örökségével. Igen, most említhetném a Hekaté hármasát, ami pont ebből a hármasból áll… de csitt! Elég, ha felismerjük ezeket a vonásokat a mesékben, nem kell felboncolnunk őket.”