John Brunner: Zanzibár

„Asimov jövőjében már rég pozitronaggyal szerelt robotok szolgálnának minket, másoknál javában kolonizálnánk a Marsot, esetleg a végső atomháború utáni, radioaktív sivatagban bóklásznánk táplálékot és vizet keresve. Brunner ennél jobban visszafogta magát és csak olyan dolgokról írt, mint a túlnépesedés, a vallási extremizmus és a terrorizmus terjedése, a rekreációs drogok egyre szélesebb körű használata, az egyneműek kapcsolatának elfogadása és a feketék magasabb pozíciókhoz jutása a nyugati társadalmakban, interaktív tévéműsorok, kisebb országokéval megegyező gazdasági erejű technológiai cégek (karizmatikus vezetőkkel), egy jó elemzőképességű mesterséges intelligencia kifejlesztése, génmódosított haszonnövények és a születendő gyermekek genetikai szűrése, plasztikai műtétek és személyre szabott gyógyászat, Kína szuperhatalmi ambíciói és keleti-nyugati gazdasági, politikai szembenállás. Valahonnan ismerős, igaz?

Vannak persze bőven olyan témák is, amikkel már nem talált el ennyire pontosan, például a »legszebb« náci időket idéző fajnemesítési program, a »huszadik század« témájú partin felvonultatott divat, a fura szleng, a kupolavárosok és a mikrohullámú sugárfegyverek, de így is az egyik legérdekesebb pillanatfelvétel arra vonatkozóan, hogy a hatvanas évek végéről nézve mi is lehetett volna a világunkból. Sőt, a Zanzibár bizonyos mértékig alakította is a jövőt, igaz, elsősorban irodalmi téren: a nyolcvanas-kilencvenes évek cyberpunkján és társadalmi sci-fijén egyértelműen érezhető a hatása. A rendkívül bátor, talán posztmodernnek is nevezhető narratív eszközök szintén visszaköszönnek későbbi szerzőknél, többek között Kim Stanley Robinson a 2312-ben szintén külön fejezetekben tár az olvasó elé világbemutató, világmagyarázó háttérinformációkat, még ha nem is olyan mennyiségben és intenzitással, mint Brunner.”