László János nélkül ma rosszabb hely lenne Magyarország

„2015. december 23-án hosszú betegség után hagyott itt minket László János, a magyar kerékpáros mozgalom egyik legnagyobb alakja. János 2006 és 2015 ősze között volt a Magyar Kerékpárosklub elnöke, nélküle nem csak a klub, hanem az ország kerékpáros fejlődése sem tartana ott, ahová pár év alatt eljutott. László János egyike volt azoknak, akik egyértelműen pozitív nyomot hagytak maguk után. Példamutatása, gondolkodásmódja és kitartása mellett elsősorban a személye fog nagyon hiányozni mindannyiunknak.

A magyar kerékpáros mozgalom utóbbi évtizedében sokan sok mindent tettünk a kerékpáros közlekedés népszerűsítéséért, polgárjogáért, hogy valós alternatíva legyen a bicikli, ha valaki A-ból B-be egyszerűen és gyorsan akart eljutni. Mindannyiunk közül kiemelkedett János, aki nélkül ma nem tartana ott az ország kerékpáros kultúrája, ahová eddig eljutott. Állami szintre emelt szemléletformáló kampányoktól KRESZ-módosításokon át az utcákon látható legkisebb infrastrukturális elemekig mindenhonnan visszainteget a munkája. János van ott minden olyan útvonalon, ahol korábban alig valaki, ma viszont tömegek tekernek nap, mint nap.

Olyan nyomot hagyott, ami mindenki életét jobbá tette, ami kitörölhetetlen része lett a mindennapoknak.

László János azon kevesek egyike volt, aki komplexen átlátta, hol áll az ügy, amiért harcolt és mindig képes elmanőverezni a zsákutcák elől. Olyan haladó gondolkodó volt, aki külföldi útjai, konferencia-részvételei során, vagy otthon a szakirodalmat olvasva a legfrissebb és legelőremutatóbb koncepciókat, ötleteket, eszközöket leste el és hozta haza. Tudta mi válhat a hosszú távú céljaink hasznára, és melyek azok a hibák, amiket jobb elkerülni.

Bármikor odamehettél hozzá, akármikor megkereshetted. De arra számítanod kellett, hogy bármilyen jó ötleted van, könnyen más megvilágításban láttad pár perccel azután, hogy beszélgetni kezdtetek. Egy lépéssel előttünk járt, ami néha értetlenséget szült, de később beláttuk, hogy neki volt igaza.

Ő mondta ki elsőként, hogy nem az infrastruktúra hiánya, hanem a fejekben élő félelem, a kerékpározásról alkotott téves elképzelések a bringás fejlődés legnagyobb ellenségei. János tanította meg a mozgalomnak, hogy szemléletváltás nélkül olyan bringautakért harcolunk, amiket senki sem fog használni. Tudta, hogy a kerékpáros közlekedés fejlesztése elképzelhetetlen a kerékpározás népszerűsítése nélkül, és minden kapavágást meg kell előzzön az addigi ismeretek átértelmezése.

László János volt az úttörője a »nincsenek kerékpárosok, közlekedők vannak« elvnek, mely az egyetlen hatékony megközelítése a kerékpározás népszerűsítésének, a közlekedés fejlesztésének és a morál javításának. János volt, aki elsőként mert nagy közönség előtt beszélni arról, hogy a kerékpárosok számára a legnagyobb biztonságot az jelenti, ha sokan kerékpároznak. 2015-ből visszanézve a korábbi közlekedési morálra kijelenthetjük: igaza volt.

Ő mert először szakemberek és döntéshozók előtt beszélni arról, hogy mi jelenti az igazi veszélyt a közlekedésben. Ő gyermeke volt az »Együtt közlekedünk« kampány, ami a kerékpárosoknak szóló elavult közlekedésbiztonsági kampányok helyett az általános közlekedési morál javítását tűzte ki célul.

Nélküle nem ült volna évről-évre több ezer ember nyeregbe a Bringázz a Munkába! kampányok során és nem segítették volna ismert színészek, énekesek, humoristák és médiaszemélyiségek sem a kerékpáros ügyet.

Elsők közt állt ki a városi kerékpározás »fejlesztését« jellemző járdára festett sárga csíkok ellen. Bár végzettsége szerint nem volt közlekedésmérnök, mégis közlekedésmérnököket megelőzve fedezte fel, hogy a belvárosi területek szeparált kerékpárútjai jóval veszélyesebbek az együttműködést biztosító kerékpársávoknál. Ha kellett, demonstratív »bicikliút bezárást« is szervezett a költséges és balesetveszélyes kerékpárutak tervezése és építése ellen, és ha kellett bátran kimondta, hogy minden drága építkezésnél hasznosabb, ha első lépésként a forgalom csillapítását gondoljuk végig egy városi tér átalakításakor. »A városi kerékpározás fejlesztése nem történhet más környezetbarát közlekedési módok, különösen a gyaloglás hátrányára« – szokta mondani.

Az ő nevéhez fűződik több olyan KRESZ-módosítás, mely a mindennapos igényekhez igazította a szabályozást. Bátran ki mert állni a logikus, de sokak számára merész gondolat mellett, mely szerint a szabályok igenis megváltoztathatóak, a való élethez igazíthatóak. Igaza lett: számtalan korábban egyirányú utcába lehet már két irányból behajtani kerékpárral és a változás csak előnyökkel járt. Ő hozta be a köztudatba a külföldön bevált közös busz-kerékpársávok használatát is megannyi más olcsó, de hatékony eszköz mellett, mellyel jobbá tehetőek a településeink.

János ültette el a fejekben azt a ma még sok döntéshozónak nem evidens gondolkodásmódot, mely nem autókban, hanem közlekedőkben méri egy városi tér vagy útszakasz kapacitását. Azt mondta, hogy »nem az a fontos hány autó, hanem hány ember tud átmenni egy adott ponton«. Az ember szót mindig erősen megnyomta.

Ha kellett az »agarakat« is visszahúzta maga körül, ha úgy látta, hogy egy elhamarkodott akció nem segít a távlati céloknak, de volt, hogy ő lelkesített fel sokakat egy elsőre elvontnak tűnő témában. Bár a közlekedésszakmai munka volt a kedvence, nem volt olyan bringás rendezvény, ahová ha tudott, nem ment el. És minden nagy bringaemelésnél könnybe lábadt a szeme.

János érte el még 2010 előtt, hogy a Kerékpáros Budapest programban leírják: minden útfelújításnál meg kell vizsgálni a kerékpározhatóság feltételeinek javítását és gondolatai a későbbi városfejlesztési koncepciókban is felismerhetőek. Ennek ellenére azt vallotta, hogy a Kerékpárosklub elsődleges célja nem a kerékpározás fejlesztése. János számára a bicikli csak egy eszköz volt. Egy eszköz, amivel könnyen el lehet jutni A-ból B-be, és egy eszköz, amivel jobbá tehetőek a településeink. Így sokszor munkatársai és aktivisták előtt is megütközést keltve szállt síkra azért, hogy egyes helyeken ne a kerékpározás, hanem a közösségi közlekedés, vagy adott esetben a gyaloglás kapjon gyorsítósávot. Vallotta, hogy a Kerékpárosklub nem csak a kerékpárral közlekedők, hanem az összes városlakó érdekében dolgozik.

Ezt a munkát azonban nem lehetett volna megcsinálni a klub 2006-os állapotában. János nem csak a legkisebb utcai eseményektől a legnagyobb tömegrendezvényekig tudott fáradhatatlan aktivitással dolgozni, egyik első célja az volt, hogy igazi szakmai műhelyt faragjon a klubból. A Kerékpárosklub évekig a lakásának dolgozószobájában működött, így családjának is köszönettel tartozunk, amiért bármikor felugorhattunk egy-egy megbeszélés, interjú, videofelvétel vagy csapatmunka céljából. János vezetésével pár év alatt közlekedési, kommunikációs és rendezvényszervezői munkatársakat is fel tudott venni a klub, mely körül egy haladó gondolkodású önkéntesekből álló szakember gárda is aktivizálta magát. Nélküle nem alakultak volna meg az első területi szervezetek, melyek a helyi ügyek hatékony képviseletét alapozták meg.

Vezetése alatt magunkat és szakembereket is képeztünk. Végig szem előtt tartotta, hogy a legaktuálisabb, legelőremutatóbb, és máshol sikeres módszereket sajátítsák el a klub munkatársai és aktivistái. A kerékpáros ügy azonban nem fejlődhet, ha ezt a tudást nem tudjuk átadni a döntéshozók és a közlekedési szakma részére, ezért János már az egyetemi képzésekbe is bekapcsolta a Kerékpárosklubot.

Miközben pedig egyre nagyobb társadalmi változások indultak el, egyre többen ültek kerékpárra, elnökként a klub működésének hatékonyságán is sokat javított. Lelkes aktivistákból vállalati hatékonysággal dolgozó csapatot formált, ami eközben nem vesztette el civil hajtóerejét sem.

Elnöksége alatt nemzetközi ismertséget és beágyazottságot is szerzett a klub, mely szakmai együttműködések mellett külföldi szervezetekkel való együttműködésekben is formát öltött. János célja az volt, hogy minél többen minél több tapasztalatot tudjanak gyűjteni és ezeket hazahozva egy jobb városért tudjunk együtt dolgozni.

Ha László Jánosra emlékezünk, akkor nem szabad elfelejtenünk egyik legfőbb jellemzőjét, a kitartását sem. Ő volt az, akit ha egy döntéshozó kirúgott az ajtón, akkor biztos visszamászott az ablakon, vagy talált olyan módszert, amivel közelebb tudta hozni a céljainkat. Nélküle nem lenne evidens, hogy a budapesti kiskörúton a kétoldali kerékpársáv vezet, melyet lassan kinő az évente több mint egymillió ott guruló kerékpáros.

János nélkül nem vált volna a budapesti utcakép részévé a MOL Bubi közbringa-rendszer. Ő már akkor bedobta a közbringa ötletét, amikor a bringás mozgalom még azt sem tudta, mi az.  Nélküle nem csak közbringa-rendszer nem létezne, hanem azok a fejlesztések sem nőnének ki napról-napra a földből, melyek végre az infrastruktúra oldaláról is előremozdították a kerékpározás fejlődését.

Akkor sem mutatta a fáradtság legkisebb jelét sem, ha vidéki városok vezetőit kellett meggyőznie a kerékpározás hasznáról, vagy amikor konferenciákról kellett tv stúdiókba sietni, vagy éppen fordítva.

Tudta, hogy a kerékpározás öröme minden ellentétet felülír, és olyan embereket köt össze, akik más esetekben semmiben sem értenének egyet.

László János, a Magyar Kerékpárosklub örökös tiszteletbeli elnöke nélkül ma rosszabb hely lenne Magyarország. Nélküle nem csak a kerékpáros mozgalom, hanem az egész hazai civil élet lenne kevesebb egy példaképpel.”