„Készülvén az ünnepre, megálltam egy pillanatra itthon, s azt kértem Istentől, hogy dudálást, szirénát ne halljak, s ne érezzek haragot, gyűlöletet, feszültséget magam körül az ünnep alatt. Szentül meg voltam győződve arról, hogy ez így lesz, hiszen mégiscsak karácsony közeleg, szenteste meg ugyebár még a kutyát se verik ki, mi baj lehet.
Jutott ám az ünnepre bőven szirénából is, kürtszóból is, ellenségeskedésből is. Legutóbbit értem a legkevésbé.
Amikor karácsonykor belépett az emberfia a facéra (egy két távolabbi, ám szeretett ismerősnek, rokonnak áldott ünnepet kívánni), valóságos mémháború közepébe csöppent. Képes volt ugyanis összecsapni a feldíszített karácsonyfát lefotózók, s az ezt elítélők tábora. Azok is összecsaptak, akik lefotózták a roskadásig megpakolt, ünnepi asztalt azokkal, akik inkább vicces, talán gúnyos valamiket osztottak meg arról a vitathatatlanul szomorú tényről, hogy hogyan is fogunk kinézni ennyi zabálás után, mi, gyarló emberek.
A lényeg szempontjából teljesen mindegy, hogy kinek van igaza: aki büszke volt a fájára, családjára, ajándékaira, ételeire olyannyira, hogy ezen örömét képtelen volt magában tartani az posztolt, akinek meg se fája, se családja, se finom ételei nem voltak, az elítélte, magamutogatásnak érezhette mindezt, s persze olyanok is akadtak, akiknek mindenük megvolt, mégsem posztoltak, belátva, hogy ez bizony magánügy.”