Chuck Wendig: Utóhatás (Star Wars)

„Mi baja lehet akkor az olvasók többségének az Utóhatással? Talán csak annyi, hogy ez nem a Thrawn-trilógia. Noha Wendig szerintem jobban ír, mint Zahn (jöhetnek a kövek), az is egyértelmű, hogy kisebb tétekben játszik. Bár a könyvet a Szukits Kiadó azzal a szöveggel reklámozta, hogy »ez a regény felvezeti az új Star Wars mozifilmet, Az ébredő erőt«, valójában nem sok kapcsolat van a regény és a film között. Az Utóhatásban még nincs Kylo Ren, sem Első Rend. Han Solo és Csubakka is csak egy rövid epizódszerepet kapnak, ráadásul a cselekményszáluk sem a regényben, sem a filmben nem folytatódik (gondolom, vagy legalábbis remélem, hogy erre azért majd az Utóhatás folytatásában, a 2016 júliusában megjelenő Aftermath: Life Debt-ben sor kerül), és a Jakku is csak egy villanás erejéig tűnik fel. Nem szerepel a regényben továbbá sem Luke, sem Leia; van viszont Wedge, Mon Mothma, Ackbar és egy régi ismerős, Dengar, a fejvadász.

Nincs azonban ikonikus főgonosz, amit én egyértelműen pozitívan értékelek. Nem sokkal az Endor után vagyunk, a Birodalom a sorait igyekszik rendezni. Éppen most néznek szembe azzal, hogy Darth Vader és a Császár nincs többé (van olyan, aki az utóbbit el sem hiszi). Ugyanakkor a háború nem ért véget, hiszen chuck_wendiga Galaxis elég nagy hely. Wendig jól látja: ebben a szituációban nem egy újabb főgonoszt kell elővarázsolni a kalapból, hanem egy talpraesett birodalmi tisztet. Ő lesz Rae Sloan, a regény talán legjobb karaktere. Sloan okos, de nem emberfelettien okos (mint amilyen Thrawn volt), kőkemény, de nem pszichopata (mint Tarkin volt). Nem hisz a demokráciában, de nem hisz vakon a birodalmi ideológiában sem. Elbizonytalanodása a regény utolsó jelenetében olyan emberi drámáról árulkodik, amilyet kevés Star Wars-írónak sikerült eddig papírra vetnie.”