Szobrok

„Magyarországon 2015-ben azon folyik a vita, hogy volt-e akkora tudós-történész Hóman Bálint, a Horthy-korszak emblematikus kultuszminisztere, hogy az elmossa azt a meghatározó szerepet, amit a zsidótörvények kezdeményezésében játszott. Elfeledheti-e az utókor az asszimilácót tagadó német asszimiláns szavait: a zsidóság »beolvadását a magyar társadalom széles rétegeinek ösztönös elzárkózása mellett, erős faji öntudata és a magyarságtól idegen erkölcsisége és szellemisége akadályozta meg. A magyarság nem kívánja magába olvasztani, inkább kirekeszti nemzeti életéből az oda idegen testként beékelődő zsidóságot«. Elfeledtetheti-e tudós, a Szekfű Gyulával közösen írt hétkötetes Magyar Történet, azt a politikust, akiről ismerőse, a diplomata Szegedy-Maszák Aladár azt mondta: »Ő is egyike azoknak, akikről képtelen vagyok megérteni, hogyan falazhattak a deportálásoknak és egyéb embertelenségeknek«. Akinek az volt a végzete, hogy politikusként egy nemzetileg és kulturálisan homogén, minden idegen elemtől megtisztult, keresztény Magyarország képzetének rabja volt.

A 2010-es évek magyar kormánya tragikus játszmába kezdett, amikor meg nem hirdetett kultúrharcát vívja a »kommunista örökség« és a»közgondolkodást uraló liberalizmus« ellen. Miközben mind mélyebbre mászik Horthy Miklós arisztokrata-feudalizmusának modernizált restaurációjába, annál inkább érintkeznie kell annak mocskával is. Azokkal, akiknek példaképként nem emel szobrot normális utókor. Mert nem voltak emberek.”