A szakralitásban nőnemű volt a mindenség is. A „Pacha Mama”, és Gaia, a „magasztos istennő”, és nő az „anyaföld” is. Ebből a szakrálisból küzdötte le magát a nő az „egyenjogúság” sívó lapályára.
„Nem olyan bonyolult ez, igaz, nem is »modern«. Miképpen a szakrális sem »modern«, és a szakralitásban nőnemű volt a mindenség is. A »Pacha Mama«, és Gaia, a »magasztos istennő«, és nő az »anyaföld« is. Ebből a szakrálisból küzdötte le magát a nő az »egyenjogúság« sívó lapályára, ahol dolgozhat rogyásig, építhet karriert, és igen, még súlyt is emelhet. Milyen jó neki…
A kikötözött, megalázott, vérző, kétezer éves emberi civilizáció nem ilyen. Csak az utolsó húsz-harminc év törpéi ilyenek. (...)
De mi a kikötözöttel vagyunk. Mert nagyanyáink vannak benne. A nagymamám, igen, aki azért kelt ötkor, hogy hétre készen legyen a friss tócsni, mert mi, kicsike ördögök, csak azt voltunk hajlandók reggelizni. És felnevelt a nagymamám négy gyereket, hat unokát, túlélt két háborút, kitelepítést, kuláklistát, ’56-ot, kommunizmust, és tócsnit sütött és varrt, és a déli harangszóra nagyapám elé tette az ebédet, és nem ért rá depresszióba esni, és nem gondolta, hogy semmit sem ér az élete. És nem háborodott fel a házelnök és az énekes szavain, tudom, mert már mindennap beszélünk, hiszen eltemettük három éve. Anyám sem háborodott fel, pedig ő már „emancipált” volt, úgyhogy dolgozhatott mindennap, és ügyelhetett éjszakánként a kórházban, és hurcolhatta hazafelé a szatyrokat, és főzhetett ő is rogyásig, és azért felnevelt minket, becsülettel. A feleségem sem háborodott fel, aki orvos lett, szakmájában az egyik legjobb, és élsportoló, válogatott evezős, aki még két éve a senior olimpián is bronzérmet tudott nyerni, és megtanult két nyelven beszélni felsőfokon, és gyerekeket szült, és áll huszonöt éve a műtőben, és nő maradt. Igazi.
Őnekik nincsen közük az utolsó húsz-harminc év törpéihez.”