A kereszténység gyávasága

„Na, ez az a pont, ahol az ész megáll. A norvégok önszántukból el akarják tüntetni a keresztet azokon a helyeken, ahol a migránsokat elszállásolják, nehogy a kereszténység szimbóluma a befogadottak hitét sértse. Történik ez egy olyan országban, ahol a népesség túlnyomó többsége, »papíron« legalábbis, a norvég államegyházhoz tartozik. De ez a sokkoló keresztényietlenítés nem kirívó a mai Európában. (Nem véletlen, hogy a jelenség közéleti témává lett, s ezen a blogon is rendre előkerül. Tegnap Székely Attila kollégám írt egy remek posztot a norvég esetről.) A Notre Dame előtt nem lesz karácsonyfa. A keresztényietlenítés pontosan illeszkedik egy, a második világháború után fokozatosan meghatározó világnézeti trendbe, amelynek az a lényege, hogy a sajátosan értelmezett tolerancia, nyitottság, semlegesség, egyenlőség és pluralizmus nevében Európát meg kell fosztani a kereszténység még mindig jelentős szimbolikus jelenlététől is, mert az más nézeteket, identitásokat, érzékenységeket sért. A még megmaradt keresztény kulturális karakter brutális eltüntetése ma a szélsőséges iszlamisták érzékenységére tekintettel e hosszú folyamat betetőzése. Liberális és muszlim fundamentalizmus összekacsinthat. Szokás ilyenkor – teszem hozzá – okkal, egyedül és kizárólagosan az önmagát félreértő liberalizmust (merthogy a liberalizmus eredendően nem kereszténységellenes), a sokszor militáns politikai korrektség világnézetét vádolni. Magam is megtettem ezen a blogon nem egyszer. De mégis meg kell kérdeznem: e hosszú folyamatban, amelynek eredményeivel napjainkban vagyunk kénytelenek szembesülni, hol voltak a keresztények? Hol volt a keresztény öntudat? Hol voltak a kereszténység önvédelmi rendszerei?  Sehol sem.

Mert a szekularizáció következtében amúgy is marginalizált európai kereszténység nem jutott volna ebbe az agymosott tudati állapotba, hogy már önszántából felszámolja kulturális jelenlétének szimbolikus maradványait, ha lett volna benne annyi kurázsi, öntudat, hogy nem fogadja el, vagy nem tűri némán a »liberális« ámokfutást, azt a paradigmát, amely minden eszközzel azt üzente, hogy jövő, a progresszivitás előfeltétele az, ha Európa szakít a keresztény történeti örökséggel. Ez az üzenet ömlött minden lehetséges módon a »semleges állam«, a »tolerancia«, az »emberi jogok«, a »nyitottság«, meg ki tudja még milyen, amúgy tényleg fontos erkölcsi érték nevében. S miközben a »hivatalos« térből valóban kiszorult a keresztény szimbolika a semlegesség nevében, azonközben a szólásszabadság égisze alatt a keresztényietlenítés, a kereszténységtől való elidegenítés ideológiájának nehézfegyverei, a tudatformálás leghatékonyabb eszközei, mint például a film és a popzene jelentős része, a sztárkultuszba bújtatott misszió ontotta a démonizáló keresztény szimbolikát. A kereszténység pedig ezt bambán tűrte. 

Csak néhány példa, amelyekről ezen a blogon már írtam: Tarantino filmje, a Kill Bill, amelyben a kereszt jól látható módon ott lóg a film legocsmányabb figurájának nyakán; A svédországi Eurovízió, amely egy, a házigazda országot bemutató kisfilmben azzal kedveskedik a nézők tízmillióinak, hogy röhigcsél a svédek kereszténységén; Madonna koncertkörútja, amelynek központi színpadi eleme a kereszt, a keresztények számára blaszfémia-közeli jelenetekben; David Bowie The next Day c. dalához készült videó, amelyről komoly erőfeszítésembe kerülne azt gondolni, hogy nem sért keresztény érzékenységeket. De ennyi elég is, a példák száma úgyszólván végtelen. És akkor még nem beszéltünk a médiumok egy jelentős részéről, amelyek hivatásuknak tekintették, hogy a keresztény szimbolikát használva a kereszténységet lejárassák.”