Végigunatkoztuk Daniel Craiggel az új Bond-filmet

Hamarosan tíz éve lesz már, hogy 2006-ban, a Pierce Brosnan-féle James Bond visszavonulása után kapott egy úgynevezett soft rebootot az egész franchise. A Daniel Craig által alakított új Bond történetét a kezdetektől, azaz 00-ás ügynökké válásától követhettük újra. Nem volt Q és kütyük; nem volt flörtölgetés a titkárnő Moneypennyvel; nem volt vodka-martini se rázva, se keverve; és egy ideig idióta főgonosz-főhadiszállásokat sem kaptunk, ahol Bondot pisztolylövés helyett valami hülye csapdával próbálják kivégezni.

Aztán szépen lassan, a Skyfall végére lett Q, lett Moneypenny, újra férfi lett M, és a vodka-martinit is rázva kérte James Bond, akinek igyekeztek valamiféle háttértörténetet, mélységet adni. Az első filmben meghalt a nagy szerelme, a harmadikban pedig anyja helyett anyja, M. Már a Skyfallban elkezdték pedzegetni Bond fiatalkorának történéseit; az új film előzeteseiből pedig egyértelmű lett, hogy a Spectre valamilyen formában erre fog koncentrálni. A nagy piros „SPOILER” felirat után leírjuk, hogy mi történt a filmben az elejétől a végéig, utána pedig spoilerek nélkül véleményt mondunk.

SPOILER

Mexikóvárosban nyitunk, a halottak napi felvonuláson: izgalmas kosztümök, táncosok, karnevál. Vágás nélkül törünk egyre mélyebbre a tömegben, ahol egyszer csak ráterelődik a figyelmünk egy fehér öltönyös, maszkos alakra, majd rögtön egy sötét öltönyösre, szintén maszkban, aki egy nővel az oldalán követi az előbbit. Jól figyeljük meg ezt az egy snittben felvett, vizuálisan izgalmas jelenetet: ezek lesznek ugyanis a film utolsó élvezetes pillanatai.

Bond és a lány felmennek egy hotelszobába, ahonnan Bond az épület peremén indul el, kezében egy géppuskával, magára hagyva a kívánós hölgyet. Kicsit sem feltűnő az öltönyös, géppuskás alak Mexikóváros közepén, egy párkányon. Őfelsége „titkos” ügynöke lehallgatja a számunkra egyelőre ismeretlen emberek beszélgetését egy stadion felrobbantásáról, valamint arról, hogy meg kell találni a „Sápadt Királyt”, aztán lelövi őket – végül az épület is felrobban. Ez utóbbi eseményt nem láttam, hogy Bond idézte volna elő, mindenesetre későb nem tagadja, mikor ráfogják.

Ezt egy hosszas helikopteres akciójelenet követi, ami alatt én végig csak arra tudtam gondolni, hogy például hol a fenében van a mexikó légierő? Vagy legalább a rendőrség. A helikopeteren verekedő súlyosan veszélyes pszichopaták több tucat embert kinyírhatnának, Bond végül mégis háborítatlanul repül el a naplementébe – persze csak miután megszerezte a polipot ábrázoló gyűrűt. A főcim jön Sam Smith zenéjével. A dal még csak-csak elmegy; de a főcim kaotikussága már árulkodik arról, hogy Sam Mendesnek és a négy írónak valami nagyon félrecsúszott a Spectre kitalálásakor.

Ejnye-bejnye, Bond! Rakunk beléd okosvért!

Hosszas és unalmas szakasz következik Londonban. Egy sztenderd amerikai rendőrfilmes a-kapitány-letolja-a-marcona-nyomozót jelenetben kiderül, hogy Bond teljesen magánakcióban tolta ezt a mexikói dolgot. Aztán hirtelen feltűnik Moriarty a Sherlockból, azaz egészen pontosan az Andrew Scott álal játszott karakter, C, aki pontosan úgy viselkedik, mint ahogy Moriartyként viselkedett az említett sorozatban. Bond elárulja Moneypennynek, hogy a régi M (Judy Dench) a halála után videóüzenetben bízta meg ezzel a küldetéssel; majd elmélyülten néz egy megégett fotót, amin ő van a szülei halála után őt örökbefogadó nevelőapjával, és egy másik sráccal, akinek az arcát nem láthatjuk.

Bond elmegy Q-hoz, aki felsőbb utasításra nanotech okosvért (!) fecskendez belé, hogy mindig tudják követni, hogy hol van. Aztán Bond mind a szegény kis Kjút, mind Moneypennyt ráveszi, hogy falazzanak neki. Jézusom, mintha ez nem a brit titkosszolgálat vezetése lenne, hanem valami gimis sorozat, ahol a menő csávó el akar lógni az óráról. Könyörgöm, srácok, ezek ilyen nemzetbiztonsági dolgok, miért segítetek a láthatóan rosszban sántikáló Bondnak? Lényegtelen. Közben azt is megtudjuk, hogy Moriarty, akit itt C-nek hívnak, össze akar hozni valami nagy titkosszolgálati együttműködést, ami egyelőre elég homályos. Meg hogy beszüntetné a 00-ás programot és drónokra (!) cserélné le a halálosztó ügynököket.

Hogy mit tudunk eddig, nagyjából fél óra után arról, hogy mi forog kockán? Semmit. Haladjunk.

Bond Rómába utazik, ahol részt vesz a Mexikóban általa kicsinált fickó temetésén. A férfi özvegyét Monica Bellucci alakítja, akivel Bond természetesen három percen belül lefekszik, egy iszonyat kínos, erotikusan túlfűtöttnek szánt dialógus után. A brit főkém megint elég elővigyázatlan: ott kufircol hosszú percekig, miközben épp az imént láttuk, hogy a nő házába gyakorlatilag úgy járnak be a bérgyilkosok, mintha csak haza mennének. Bond megtudja a nőtől, hogy a férje polipos-gyűrűs barátai éjfélkor taliznak. Aztán Monica Belluccit nem látjuk többé.

Bondot a gyűrűt látva lazán beengedik a szupergonosz szervezet találkozójára, amiről csak annyit mondunk, hogy kábé ilyen volt:

Az egész már tényleg csak úgy lehetett kínosabb, hogy feltűnik egy klasszikus drabális Bond-henchman, aki azzal bizonyítja rátermettségét (a két méteres magasságán túl), hogy ott helyben kinyomja valakinek a szemét. Ezután a főnök, akit Christoph Waltz alakít, egyenesen a hátsó sorokban megbújó Bondhoz szól, mint régi ismerőséhez, aki erre menekülőre fogja. Kezdjük sejteni, hogy ez az arc lehet a kiégetett fotón a másik fiú. Amíg Róma totál üres szűk utcáin csodaautós péniszösszeméregetés folyik a szemkinyomó és Bond között, mi azon gondolkodunk, hogy vajon tényleg csak ez az egy arca van-e Christoph Waltznak.

Plot holes, plot holes everywhere!

Szerencsére az MI6 vezetőjének titkárnője minden biztonsági protokollt felrúgva elárulja Bondnak az üldözés közben, hogy a „Sápadt Király” nem más, mint Mr. White, aki egy olyan emlékezetes karakter volt az első két Craig-filmből, hogy rá kellett most keresnem, mit is csinált pontosan. Ezért Bond Ausztriába utazik. Mindeközben valamikor szavaznak Tokióban C tervéről, amivel egyesítené kilenc ország nemzetbiztonságának adatbázisát. Elég hülye tervnek tűnik, a Dél-Afrikaiak nem is szavazzák meg. Nagyon helyes. Nemsokára jól ráfaragnak majd.

Bond találkozik Mr. White-tal: Christoph Waltzhoz akar eljutni, akiről már ő is sejti, hogy mostohatestvére, az ifjú Oberhauser lehet. Itt valami teljesen furcsa dolog történik: mint később kiderül, az Oberhauser által apránként megmérgezett, haldokló White simán elmondhatná Bondnak, hogy hova menjen, de ő inkább belekeveri az egészbe a lányát. Tényleg totál fölöslegesen. Aztán kinyírja magát: ezt a biztonsági kamerája rögzíti is. Ez később fontos lesz, bár akkor sem fogjuk érteni, hogy miért.

Hogy mit tudunk eddig, nagyjából egy óra után arról, hogy mi forog kockán? Semmit. Haladjunk.

Arra mindenesetre jól jött a felvétel, hogy Bondot a Spectre henchmanje kövesse az ausztriai elitkórházba, ahol Mr. White lánya, Madeline Swann dolgozik. Teljesen váratlanul a nyomorult Kjú is feltűnik, hogy visszarángassa Bondot Londonba. Bond még egy utolsó szívességet kér: átadja neki a polipos gyűrűt, hogy „derítsen ki róla mindent”. Ezután párhuzamos jelenetben Bond bemutatja 2015 legostobább repülős üldözését, Kjú pedig a sífelvonón kielemzi a gyűrűt, amiből valahogy (ez nem volt világos) kiderül, hogy az előző három film összes főgonosza (Le Chiffre White, Silva) a Spectre-höz tartozott. Mr. Greene-ről úgy láttam, hogy megfeledkeztek - csak úgy, mint a nézők A Quantum csendjéről.

Gyorsítsunk. Bond és Madeline Tangiers-be mennek, ahol a L’Americain hotelben próbálják megtalálni a nyomot, ami Oberhauserhez vezethet. Bond szétveri az egész szobát, aztán lefekszenek – mármint aludni, mert az egész film egyik legszürreálisabb jelenetében Madeline erélyesen visszautasítja a bikanyakú brit csődört. Végül egy egér segít megtalálni Bondnak a titkos szobát. Egy egér. Na most, kérdem én, őfelsége legjobb ügynöke szétverte a székeket, meg a fél berendezést, de nem jutott eszébe végigkopogtatni a falat? Istenem.

Felszállunk a retróvonatra

Megtudjuk, hogy Oberhauser jó, klasszikus Bond-villain módjára egy titkos bázison tengeti életét a sivatag közepén. Innentől teljesen felszálunk a retróvonatra úgy képletesen, mint gyakorlatban: Bond és a Bond-lány vonattal mennek a sivatag közepére, szexelnek, ráaádsul mellékesen kinyírják szegény henchmant is, akinek a nevét csak a stáblistából ismerhetjük meg. Egyébként Hinxnek hívták, első megszólalása egyben az utolsó is: mielőtt kiesik a vonatból, valami olyasmit mond, hogy „A fenébe”. Egészen bámulatosan felejthető és semmilyen volt ez a karakter.

Mondom, innen teljesen retró: a főellenség vendégként fogadja Bondot és barátnőjét, tiszta Dr. No, megmutat nekik valami meteordarabot, aztán azt is elmondja, hogy mi is a lényeg. „Az információ. Az információ minden, nem igaz?” – kérdezi. Ha már így gondolja, igazán elárulhatna kicsit több információt arról, hogy mi a fenét is csinálnak. Meg hogy miért. Itt azért már erősen sejtjük, hogy C is Oberhauser embere: főleg, hogy a C nagy tervét elutasító Dél-Afrika fővárosát időközben kegyetlen terrortámadás éri. A teljesen izgalommentes, M vergődését bemutató londoni szálon ki is derül, hogy szegény dél-afrikaiak rögtön meg is szavazták a javaslatot.

És hogy mi a vicc? Nekem még mindig fogalmam sincs, hogy mi forog kockán ebben a filmben. Pedig mindjárt vége van.

Itt lesz egy pillanatra fontos, hogy levideózták White halálát. Oberhauser a közös múlt és a halott nők (M; Vesper Lynd) felemlegetése után megmutatja a videót Madeline-nek, aki ezért mérges lesz Bondra. Kérdem én: miért? Bond egészen pontosan elmondta neki az első találkozásukkor, hogy mi történt az apjával. Miért akad ki ezen most a lány? Én nem értettem, de mindig megvan az esélye, hogy nem ez a film egy rosszul megírt katasztrófa, hanem én vagyok figyelmetlen. Bondot leütik, vágás.

Bond egy fogorvosi székhez hasonló eszközben ül, tekintete egy fehér macskára fókuszál. Innentől egyértelmű, hogy Oberhauser nem más, mint Bond ikonikus ellenfele, Blofeld. Ami nem világos: mi ez a hülye kínzás? Tűket akar szúrni Bond fejébe, hogy ne ismerje meg az embereket, meg ilyesmi. Most tényleg, ez mi? Aztán itt lenne az esély, hogy végre kiderüljön, hogy mi az istenért utálják ennyire egymást, hogy mi történt gyerekkorukban, ami után a csóri Oberhauser-gyerekből szupergonosz lett. De mindez annyira homályos, hogy az az érzésem: ezt a sztorit bizony elfelejtették megírni.

Bond a robbanós órája és Madeline segítségével megakasztja az érthetetlen kínzást, majd némi lövöldözés után akadálytalanul elrepülnek egy helikopterrel, miközben az egész bázis a levegőbe repül annyitól, hogy hősünk meglőtt valami véletlenszerűen útjába kerülő gázcsapot. Iszonyatosan jól megtervezték ezt a bázist, az már biztos.

Még mindig nincs vége és még mindig nem tudjuk, mi forog kockán

Londonban adott a feladat: meg kell akadályozni, hogy C csúcsszuper Nagytestvér-rendszere elinduljon. Hogy miért? Nem igazán tudjuk. A terv mindenesetre a következő: Bond és M lefoglalják C-t, eközben pedig Q meghekkeli a rendszert. Reméltem, hogy a hekkelés nem marad el, az mindig olyan varázslatos. Itt az idő, hogy Madeline elbúcsúzzon. „Jó ember vagy James, de nem akarok visszatérni ebbe a világba, és nem akarlak megváltoztatni” – köszön el, hogy aztán fél perc múlva jól elkapják valakik.

A nagy tervbe persze hiba csúszik. Nem igazán értjük, mi is volt a terv, mindenesetre a végjtáték a következőképpen alakul: az MI6 krémje, azaz M, Q, Tanner és Moneypenny C-hez mennek, Q ugye meghekkeli a rendszert, M keménykedik C-vel, aki aztán szerencsétlen módon meg is hal. Eközben Bondot a régi MI6 épületbe viszik, ahol Blofeld vár rá, az előző robbanás nyomán immár az ikonikus sebhellyel arcán. Vajon elárulja végre, hogy miért csinált bármi is ebben a filmben? Nem. Azt viszont közli: három percen belül felrobban az épület. Bond előtt két opció van: vagy saját bőrét menti, vagy megkeresi Madeline-t, aki természetesen elraboltak. Könyörgöm, legyen már vége.

Bond persze a nőért megy, ki is menekíti, aztán egy gondolom véletlenül ott felejtett motorcsónakkal üldözni kezdi a helikopterrel menekülő Blofeldet. Ez volt a kedvencem: Bond két próbálkozás után egy pisztollyal leszedi a sok-sok méterrel fölötte és előtte repülő helikoptert, ami így egy hídra zuhan. Itt aztán Bond nem lövi le Blofeldet, hanem inkább elsétál a lánnyal a londoni éjszakába. A vége nem ez a filmnek, hanem az, hogy nagyjából másnap visszamegy valami menő kocsiért, hogy inkább azzal vigye el a lányt. Finito.

SPOILER VÉGE

Valószínűleg sosem derül majd ki, mi ment félre a negyedik Daniel Craig főszereplésével Bond-film tervezésekor. A készítők valamiféle csokorba akarták kötni az eddigi történéseket, lezárást adni Bond karakterfejlődésének, amit ebben a négy filmben próbáltak vért izzadva, nyögvenyelősen megfesteni. A Casino Royale nekem rendben volt, bírtam, hogy újra próbálják építeni a mítoszt; A Quantum csendje teljesen feledhető volt; a Skyfallnak voltak jó momentumai, de alapvetően nem működött a története.

Most pedig kaptunk egyfajta lezárást, amiben már-már tényleg paródia formájában tűntek fel a klasszikus Bond-toposzok. A Spectre, az ikonikus főgonosz, a főgonosz bázisa, a drabális henchman mind-mind a franchise megmosolyogtató, idióta múltját idézik: viccet igazából nem csinálnak belőle, de nem is próbálják igazán komolyan, realisztikusan megfogni őket. A korábban lazán kifigurázott toposzok visszatérnek, de amikor Bond vodka-martinit kér rázva, és közlik, hogy nem árulnak alkoholt, akkor már nem nevettem, hanem belül sírtam kicsit.

A történet teljesen érthetetlen. A főgonosz meg akarja figyelni az egész világot, de az nem derül ki, hogy miért, vagy hogy mi szüksége ehhez az új brit tikosügynök-főnök rendszerére. Azt gondolom, hogy minden ilyen jellegű történetben kell valami meghatározott, egyszerű, megfogható dolog, amit az antagonista el akar érni, a protagonista pedig meg akar akadályozni. A Spectre-ben semmi ilyesmi nincs, nem igazán érdekel minket, hogy bekapcsolnak-e egy világot megfigyelő rendszert.

A történet személyes oldala pedig szintén teljesen zavaros. Egész egyszerűen elfelejtették megírni, hogy mi is adja ennek a szálnak a lényegét, mi az alapvető konfliktus. Ennek hiányában kénytelenek vagyunk magunk kitölteni az űrt. Valószínűleg ezért orrolt meg nagyon a Spectre vezetője az akkor még fiatal James Bondra:

A plot tele van lyukakkal, a karakterek irracionálisan viselkednek, a párbeszédek nem működnek igazán, Bond pedig a film alapján őfelsége egyik legbénább ügynöke lehet. És ha már itt tartunk: Daniel Craig végig olyan, mintha csak véletlenül tévedt volna a forgatásra, de ha már ott volt, eldarálta a szövegeit. Százan biztos ültünk a nézőtéren, de az biztos, hogy Craig unta legjobban az egészet. Christoph Waltz önmagát alakította, Andrew Scott pedig a Sherlock-sorozatból ismert Moriarty-t. A szerelmi szálat pedig végképp nem indokolja semmi: nincs története, nincs súlya.

Nehéz jót mondani erről a filmről. Mint már említettem, a vágás nélkül felvett nyitójelenet eléggé pofás lett, és Monica Bellucci is jól mutat, mondjuk neki itt egészen konkrétan annyi a szerepe, hogy 51 évesen is legyen szép. Amikor először hallottam, akkor a főcímdal sem tetszett, de a film fényében azt mondom, hogy az még egy egészen jól sikerült tartozéka az egésznek. De ennyi. Semmi más jól működő megoldást, emlékezetes momentumot nem tudok felemlegetni.

Van egy tanács, amit még az első regényem írása közben kaptam. „Keep it simple and cool” – így hangzik. Azaz a történet legyen végig egyszerű és menő. Ez a legjobb tanács, amit akkoriban kaphattam, teljesen örök érvényű igazság, akár zsánerkönyvet ír, akár akciófilmet rendez az ember. A Spectre – A Fantom visszatér (atyavilág, még ilyen sokat mondó alcíme is van ennek a filmnek!) elbukott mindkét teszten: se nem egyszerű, se nem kúl. Nemhogy a kettő együtt.