Az új cenzorok

„Sok mindent megmagyaráz a magyar liberalizmus jelenlegi szellemi állapotáról az, hogy közülük sokan vannak akik úgy tartják, hogy sikeres és példamutató politikai akció az, amikor az egyetemi fiatalság aktivistái valakit vagy valakiket kitiltanak egy egyetemről. Kapelner Zsolt egyenesen hiányolja, hogy a magyar diákság körében még nem terjedt el az a gyakorlat, hogy érzékenységükre hivatkozva tiltsanak ki olyanokat, akiknek véleményét sértőnek találják. Válaszcikkében minden olyan politikailag korrekt toposzt előhoz, amit alkalmasnak talál arra, hogy akkor is korlátozni lehessen a véleménynyilvánítás szabadságát, ha az semmilyen konkrét fenyegetést nem tartalmaz. (…)

Kapelner válasza tökéletes példája a posztmodern érvelési stílusnak, mert nem tartózkodik attól, hogy ne identifikálja magát valamilyen elnyomott kategóriával. Amikor a sajtószabadság korlátairól beszélünk, természetesen be lehet hozni a holokauszttagadás tiltásának példáját, amit én amúgy vehemensen ellenzek. De egy elméleti vitában, ami a szólásszabadság korlátairól szól, érvként arra hivatkozni, hogy ő maga „Auschwitzi túlélők unokája”, vajon milyen célt szolgálhat? Ez vajon egy állítás? Vagy azt helyettesíti? Ettől van igaza? Azt jelezném, hogy ha amellett lehet is érvelni, hogy egy egyetemnek nem kell holokauszttagadó előadót meghívnia, de azért a transzneműség megítélésében fennálló véleménykülönbségek talán mégsem esnek egy megítélés alá a népirtás eltagadásával. Bár a holokauszttagadás nevetségességét is akkor tudjuk a legjobban megmutatni, hogy ha egy vita keretében szembesítjük a történelmi tényekkel azokat, akik tagadják őket. (…)

Kapelner azzal zár, hogy azért nincs igazam, mert ami személyes, az egyben politikai is. (Remélem, megfelel neki ez magyarul is). Ebben is igaza van: az ami személyes, az politikai is, hiszen a politika az életünk legintimebb dolgait is érinti. A politika számít, ha betegek vagyunk, és orvosi ellátásra van szükségünk, mert abban, hogy milyen ellátást kapunk sokszor az is közrejátszik, hogy mennyit keresünk. És persze az is politika, hogy mit adnak, és mit nem adnak a tévében. Ezek mind kihatnak a személyes problémáinkra. De a politikai közbeszéd lényege az, hogy minket nem csak a saját személyes problémánk érdekel, nem csak a saját véleményünket tartjuk fontosnak. Hanem nyitottak vagyunk a más véleményére is, hajlandóak vagyunk meghallgatni azokat, akik mást mondanak, és vitatkozni velük. Mint, mi ketten, itt, most, írásban. Szerintem ennek is van haszna.”