„Színésznőként predesztinál bizonyos szerepekre a külsőd, ez soha nem zavart?
Nagyon nagy szerencsém volt ezzel, már pályakezdőként sokféle szerepet bíztak rám, amikor a főiskola után elkerültem Kecskemétre. Soha nem éreztem azt, hogy bele akarnának kényszeríteni a széplány, a naiva karakterébe. Játszottam dadogós, csúnya kislányt és nagy, drámai szerepeket is, mesejátékokban, zenés darabokban is kaptam lehetőséget.
Van e tekintetben különbség a vidéki és a fővárosi színházak között?
Pályakezdőként talán nagyobb az esély rá vidéken, hogy ennyiféle szerepet el fogsz játszani. A fővárosi színházakban is van erre lehetőség, de sokkal kevesebb, miután jobban specializálódtak egy-egy műfajra. Az Operettszínházban nyilván csak zenés darabokban játszhatsz, de például a Katonában is kicsi az esélye, hogy egy évadban lezavarsz egy mesejátékot, egy musicalt egy vígjátékot és egy drámát. Cseke Péter, a kecskeméti színház igazgatója mondta, hogy egy vidéki színháznak olyannak kell lennie, mint egy jó könyvtárnak – nullától százéves korig mindenkinek meg kell találnia benne, amit keres.
Miért hagytad végül ott a kecskeméti színházat?
Nem hagytam ott teljesen, hiszen szabadúszóként visszajárok évi egy-két bemutatóra, ezért nagyon hálás vagyok. Nagyon szerettem lent lenni, iszonyú jó öt évet töltöttem ott, jó érzés volt egy csapathoz tartozni. A mostani állapotomhoz azonban jobban passzol ez a szabadabb szakmai lét. Lehet, hogy holnap már megint egy társulatba fogok vágyni, nem tudom, de most úgy érzem, hogy jó jönni-menni. Egy színésznek mindig fontos éreznie, hogy mikor van szüksége új kihívásokra. Már a kecskeméti évek alatt dolgoztam egy-két pesti projekten, a főiskolára is visszamentem egy vizsgára, inspiráltak ezek a dolgok, jólesett friss emberekkel dolgozni, akikkel azelőtt nem volt alkalmam. Ha megszoknak, megismernek egy társulatban, egy idő után megvan az esélye, hogy elkényelmesedsz, nincs szükséged arra, hogy bizonyíts. Nekem viszont fontos volt, hogy meglegyen az inspiráció.”