„Ami ott lángolva zuhant le az égből a török–szíriai határon, az nem egy orosz bombázó volt, hanem maga a tárgyalásos rendezés elve. A modern háborúban mindenki védekezik. Amerika önvédelemből vonult be Afganisztánba, Irakba, Oroszország önvédelemből támadja a nevenincs harcosokat Szíria északi részén, Törökország pedig önvédelemből lövi le a légterét megsértő orosz bombázót. Aztán a védelem mindig úgy sikerül, hogy egész országrészek válnak pusztasággá, városok omlanak össze. A gyönyörű Szíria négy éve csatatér, de eddig csak a zászló nélküli szabadcsapatok szabdalták szét, osztották fel a területet, puhították a lakosságot. Most pedig jönnek azok, akik nem pusztán amatőr gyilkosok, de konkrétan ez a szakmájuk. Szabadcsapatokat mindig mindenki használt a világtörténelem során, felelősséget nem vállaló, szedett-vedett népség, akik mégis megkapják az elvi és néha az anyagi támogatást is. A mostani helyzetben csak az az újdonság, hogy nevet is kapnak ezek az akindzsik, al-Núszra Frontnak vagy Iszlám Államnak nevezik magukat. De felelősséget sem ők, sem gazdájuk nem vállal. A gazda kezét továbbra sem látjuk, de a csapatok híznak, s a XXI. század vívmányaként már önálló erőként is megjelennek. Pedig valójában semmi esélyük nem lenne, ha a hivatásosok komolyan gondolnák az eltüntetésüket.
Vlagyimir Putyin néhány órával a bombázó lelövése után Törökországot a »terroristák bűntársaként« emlegette, s nagyon súlyos incidensnek nevezte a gépét ért találatot. Ankara is tisztában volt azzal, hogy a Szuhoj nem csak egy légtérsértő csibész. Ha nem kísérték ki, annak oka volt. Ha a bombázó behatolt Törökország légterébe, annak is. Ha pedig valóban Szíria fölött érte a találat a repülőt, akkor egyértelmű, hogy miért van most Szíria körül vagy azon belül a világ szinte összes modern hadserege. Mert háborút akarnak.”