Az önkéntes vakság ára – gyorselemzés a párizsi terrortámadást követően

„Az úgynevezett kiutazó dzsihádisták (ang. foreign fighter, az olyan egyének, akik nem elsősorban anyagi, hanem politikai vagy ideológiai okok miatt csatlakoznak háborús övezetekben aktív szélsőséges csoportokhoz) nem új jelenség, még Európa közelmúltjában sem. Egyes kutatók szerint 1980 és 2010 között vélhetően 10.000-30.000 ilyen egyén csatlakozott muszlim országokban zajló fegyveres konfliktusokhoz. Már egy 2005-ben megjelent, a nyugat-európai és észak-amerikai dzsihádista egyének hátterét vizsgáló elemzés (Nixon Center) a franciaországi dzsihádisták túlreprezentáltságára mutatott rá. Az elemzés 1993 és 2004 között aktív 373 alanya közül kétszer annyi francia állampolgár volt, mint szaúdi. A franciák mellett a brit állampolgárok száma is szembeötlően magas volt; ezen egyének száma nagyobb volt, mint a szudáni, jemeni, emirátusokbeli, libanoni vagy líbiai egyéneké. Tehát már az ezredfordulón a dzsihádisták egynegyede vélhetőleg európai állampolgár volt (akik vízummentesen utazhattak Európába és az Egyesült Államokba). Ez az arány a londoni székhelyű International Center for the Study of Radicalisation nevű kutatóközpont, valamint az Europol szerint napjainkban is reális.

Az európai dzsihádista szerveződéseknek alapvetően két főszereplője van: az „outsiderek”, vagyis a kívülről érkezők és az »insiderek«, vagyis az adott országban nevelkedett bevándorlók leszármazottai, illetve az áttérők. Az »outsiderek« általában menedékkérők vagy legális tartózkodásra jogosító vízummal érkeztek. Gyakran kifejezetten terrorcselekmények végrehajtása céljából érkeznek. Amint egy ország tartózkodási engedélyt ad számukra, megnyílik előttük a kapu a többi uniós tagállamba is. A dzsihádista hálózatok kialakításában segítségükre vannak a helyzetükkel elégedetlen »insiderek«, a radikalizálódó, identitás és hovatartozás nélküli, gyakran munkanélküli fiatalok, a vegetáló kisvállalkozók, bűnözők. A csoportok egymástól függetlenül szerveződnek és működnek, ám konkrét akciók kivitelezése céljából egymással szövetségre lépnek. A csapást követően feloszlanak, hogy később igény szerint újraszerveződjenek. (...)

A második és elsősorban a harmadik generáció visszautasítja azt az alárendelt szerepet, amit európai befogadóik nekik szántak. Helyismeretük és idegen voltuk együttes megléte hatalmas kihívást jelent a társadalmi biztonságra és nemzeti összetartozástudatra. Elszigeteltségük lehetővé tesz, hogy belső folyamataik láthatatlanok maradjanak a többség számára. A radikálisok számára az iszlám ellenségei elleni harc színtere éppúgy lehet Hollandia, Nagy-Britannia, Spanyolország vagy Franciaország, mint Irak, Afganisztán vagy Szíria. Ezen muszlim fiatalok hitvilága radikálisan különbözik a nagyszüleik és szüleik vallásosságától. Az idősebb generációk esetében az iszlám helyi elemekkel, babonákkal, szentek tiszteletével keveredett, a nem arab etnikum esetében az arab nyelvtudás is hiányzott. Az ő esetükben a vallás az életmódban, szokásokban öltött testet, távolságtartással, de nem ellenségesen viszonyult a befogadó kultúrához.”