Nyilvánvaló, hogy az elit egyrészt befolyást, források fölötti rendelkezést vagy az azokhoz való hozzáférést is jelentheti, de ennél lényegesebb a fogalom értéktartalma. S itt a hatalomnak, csakúgy, mint a Horthy- és a Kádár-korszakban, nehézségei vannak. A magyar kultúrának történetesen nincs folyamatos, magas színvonalú konzervatív hagyománya, s ezért a múlt átírására tett kísérletek rendre nevetségbe fulladnak. Nem beszélve arról, hogy a hatalom keverékideológiájának csak a lózungok szintjén van köze a konzervativizmushoz. Ezért például az irodalom terén kísérlet sem történt arra, hogy azt a néhány jelentős alkotót, akik az uralkodó eszmék közül a konzervativizmushoz látszanak közel állni – Rakovszky Zsuzsa, Térey János, Kemény István, Bartis Attila –, megpróbálják megnyerni maguknak. A kultúra legtöbb területén kifejezetten kontraszelekció működik, lásd például Kerényi Imre festménymegrendeléseit.
Nyugat-európai értelemben az autoriter rendszerek lebontására tett makacs kísérletező hajlam, az annak hátteret adó szolidaritás is baloldali érték. Nálunk azonban ez nemigen látszik a gyakorlatban. Az NKA, MMA körüli történések kapcsán is felvetődik a kérdés: hőbörgéseink mellett nem vagyunk-e valójában mindnyájan részesei a Nemzeti Együttműködés Rendszerének?