Jogot a gyermekeknek most!

„A pszichológia leggyakoribb közhelye, a mindennapos beszédben mégis diszkréten került téma a szülők által gyermekkorban megnyomorított emberi sors. S itt véletlenül se olyan extrém példákra gondoljunk, amikor a szülők éretlensége, ostobasága, kegyetlensége vagy vallási fanatizmusa fényevésbe, vérátömlesztés elmulasztásába, ne adj' Isten konkrét gyermekgyilkosságba torkollik, hanem azokra a nap mint nap elszenvedett lelki sebekre és ártalmas mintákra, melyek terhe alatt komplett nemzedékek rogyadoznak életek hosszú során át.

Ha a szülőktől tanult káros működésről esik szó, előszeretettel mutogatunk a cigánysorra, ahol a nyomorban élő szülők úgy küldik iskolába gyermekeiket, hogy azok a legalapvetőbb higiénés és szociális ismeretekkel sem rendelkeznek. Nem ártana azonban körülnéznünk a többi gyerekszobában is. A magányos, elköteleződéstől rettegő, fogyasztásba, reprezentálásba vagy büntető párkapcsolatokba menekülő emberek kudarcos felnőtt életének, szorongással terhelt munkahelyi küzdelmeinek és hazugságokra épülő párkapcsolatainak gyökerei rendre az egykori gyerekszobákba vezetnek. Nem lebecsülve a kamaszkori és felnőttkori traumák jelentőségét, két ijesztően általános szülői attitűd figyelhető meg.

Bizonyos szülők semmiről sem hajlandóak lemaradni. Örökmozgó, sikeres emberek, akik készek még terhességük hetedik hónapjában is repülőre ülni egy gyors nyaralás és pár tucat jól megkomponált facebook-szelfi erejéig. S máris visszatérnek dolgozni, bulizni, válni, kipréselni minden élményt a fiatalságukból és a középkorúságukból, hogy öregségükre ne értsék, miért maradtak egyedül. Gyermekeiket a mindennapos idő- és figyelemhiány, a rossz minőségű közoktatás meg a hitvány kereskedelmi kultúra egymást váltva nem neveli fel. Ezek a szülők a reklámok agymosásának termékei, agresszorok és áldozatok, akik elhitték, hogy nekik minden jár, mert mindent megérdemelnek. S minél megszállottabban űzik a marketing istenének hazug ígéreteit, annál reménytelenebbül maradnak le mind a saját életükről, mind a gyermekeikéről. A számla nagyobb részét mégis az utódok fizetik.

Más szülők látszatra épp a fentiek ellentétei. Túlgondoskodással és túlszeretéssel lesik egész nap, hogy gyermekük épp mit kíván. S pontosan úgy kérlelik felnőtt csemetéiket, hogy egyék meg anyuci finom főztjét, mint három-négy évtizeddel azelőtt. Folyamatos gondoskodásban élnek, szünet nélkül kiszolgálnak, szerveznek és szeretnek, nem munkál bennük semmiféle mérték, mely megszabná, mennyi az elég. »Megesszük a finom főzeléket!« »Elmegyünk az óvodába!« »Megtanulunk szépen egyedül játszani!« Ezek a szülők az evolúció áldozatai. A gondviselő állandó figyelme olyan ösztön, amit a törzsfejlődés sokszázezer év alatt idegzett belénk. Hatalmas erő, s nem véletlenül az: hat, nyolc, tíz, tizenkét utódra lett tervezve. A modern korban a születések száma drasztikus mértékben csökkent le, a szülői gondoskodás addig kellemes súlya így került egy, jobb esetben két ember vállára. Görnyesztő teher.

A huszonegyedik században a szülői felelősség terén új diskurzusra van szükség. A mai társadalmak normái a szülő és a gyerekvállalás tiszteletét írják elő, holott eljött az ideje végre a gyermek tiszteletének. Maga a Biblia szólít fel arra, hogy tiszteld apádat és anyádat, de vajon melyik irat rendelkezik arról, hogy tiszteld a gyermekedet? Itt az idő, hogy a szülő szemszögét a gyermek nézőpontja váltsa fel.

A gyermek a legkiszolgáltatottabb kisebbség. Jogai és lehetőségei csekélyebbek, mint a cigányoké, a homoszexuálisoké vagy a fogyatékosoké. S ha nincs extrém probléma a családban, máris minden rendben. Állam bácsi, Kádár apánk, Orbán apánk büszke és elégedett. Ha a szülő nem artikulálja a gyermek véleményét vagy problémáját, az elvész. Csakhogy nem végleg. Nyomában csírázik ki a világ legboldogtalanabb társadalma, melyből törvényszerűen szökken szárba a demográfiai katasztrófa.”