Orson Scott Card: Az elme gyermekei (Végjáték 4.)

„A regényen kívül más is van még a kötetben, mégpedig egy közepesen hosszú utószó, amiben Card a regény egyik fontos történelmi-kulturális elméletéről, a központi- és peremnépek viszonyárül és a történelem menetében elfoglalt helyéről ír. Illetve ennek kapcsán kitér saját közvetlen kulturális környezete, a mormon vallási közösség (-ek) irodalmára és ezen belül önnön szerepére is. Magától értetődően a regényben is vannak izgalmas pillanatok, az utószó viszont - ha úgy nézzük, hogy Card nem kortárs világ- vagy amerikai-, hanem mormon irodalmat ír, az visszamenőleg is más megvilágításba helyezi a szerző bizonyos könyveit. Ez az értelmezés különösen annak fényében érdekes, hogy a korai/korábbi regényeiben kimondottan erős a valláskritikai vonal (elsősorban az intézményesített vallások kritikája), viszont ez idővel egyértelműen háttérbe kerül és lassan átveszi a helyét egy kényelmesebb, ezoterikusabb világszemlélet.

Szóval összességében nem lett rossz: hangulatos, szépen lekerekíti a történetet és az utószóval technikai jellegű kérdésekre is választ ad. Ha eljutottál a Fajirtás végéig, mindenképpen olvasd el ezt is, ez a két kötet igazán csak együtt értelmezhető.”