Még sosem éreztem olyat egy kiadott könyv olvasása közben, hogy minden egyes ötlet, amely egyébként agyrobbantóan zseniális is lehetett volna, ugyanazon egy dolog miatt bukik el: ez pedig a kibontatlanság.
„A cím dallamos hangzása, az igényes borító és a műfaji pozicionálás, miszerint egyszerre sötét hangulatú sci-fi, underground könyv, Budapest-regény determinálták számomra, hogy ott díszelegjen a polcomon, a pozitív élményhez pedig hozzáad, hogy magyar underground zenei idézetek és számcímek alkötják a fejezetcímeket. Csakhogy olvasás közben kiderült, hogy valahogyan egyik sem igazán. A világ építgetése olyan aprócska információmorzsákból történik, hogy nem érzem mögötte az erőteljes és megdöbbentő sci-fi jövőképet, de mégis annyira valószínűtlen, hogy nem igazán jön át az underground-érzés sem, hiába az alvilági figurák hajtják előre a sztorit és a kettészakadtság annyira különbözővé teszi egymástól a városrészeket, hogy valamiért a Budapest-regény sem jön át igazán (noha ez a része működik még a leginkább).
Egyrészt látszik rajta az, hogy mindezek a műfaji besorolási kísérletek csupán arra szolgálnak, hogy a szerző nyugodtan írhasson olyan szépirodalmat, amely a mai társadalmi problémákat boncolgatja a nem túl távoli jövőbe helyezve, ahol mindezek már következményekként léteznek. Itt nem kisebb dolgokról beszélünk, mint a technofóbia, a migráció, a vallási fanatizmus, de a főszereplő Merénylet-performansza kapcsán akár még a média/művészet/történetírás szubjektivizáló, emiatt erősen torzító szerepe is felmerülhet.
A szépirodalom feléből azt sikerült megvalósítania, hogy a szöveg valóban elképesztően szép lett. Csakhogy annyira sokat markol és olyan kevés a rászánt oldalszám, hogy folyamatosan keveset fog. Egy-egy mondat, hiába sikerült jól, annyira súlyos szeretne lenni, ráadásul annyi mögé zsúfolt kimondatlan filozófiával, hogy egy idő után már azt érezzük, hogy gyomorfájdítóan sok benne a céltalan gondolkodás, ezek az egy mondatok pedig óhatatlanul is közhellyé változnak.”