„Amint a kommunista blokk összeomlott, a baloldali ideológiai alapokon nyugvó terrorizmus is megtorpant. Onnantól kezdve került előtérbe az eszmei indíttatású terrorizmus egy másik fajtája, az iszlám szélsőségesek által elkövetett cselekmények. A terrorizmusnak e mai formája Európán kívül jött létre, megerősödése a 80–as évek végére, a 90–es évek elejére tehető. Európai megjelenését egyes szakértők már előre látták, gyakorlatilag a mai biztonságpolitikai helyzetet, a ma aszimmetrikusnak nevezett hadviselést már »megjósolták«. Ahhoz, hogy ezzel a típusú terrorizmussal szembe tudjunk szállni, ismernünk kell a gyökereit.
Egyrészt a Nyugat óriási stratégiai hibát követett el azzal, hogy a Közel–Kelet, Közép–Ázsia, Észak–Afrika térségeit elhibázott és meggondolatlan katonai és politikai beavatkozásukkal a terroristák és a szélsőségesek paradicsomává változtatták. Elvakult módon a nyugati politikusok úgy gondolták – és sajnálatos módon még a mai napig is tesznek erre kísérleteket például Szíriában –, hogy a terroristacsoportokat egyes országok elleni küzdelmeikhez saját érdekeiknek megfelelően, manipulatív módon következmények nélkül felhasználhatják és közben országaik mindörökké érintetlenül biztonságban lesznek. Másrészt bekövetkezett az unió politikai impotenciáját jól szemléltető helyzet, hogy a muszlim országok kormányainak szélsőségesek elleni fellépése következtében a külföldre menekülők egy része nem arab országokban telepedett le, hanem Nyugat–Európában kért politikai menedékjogot. (...)
A terrorizmusnak ezt a mai formáját kell legyőzni, és mint minden háború, az eszmék háborúja is fejben dől el. Ahogy az ellenség veresége a parancsnok fejében kezdődik, úgy a muszlim szélsőségesek elleni háború sikere is az uniós vezetők fejében bekövetkező változásokkal veszi kezdetét. A párizsi sokkot követően már nincs idő a hezitálásra.
Bizánc eleste is tanít bennünket arra, hogy amit Európa egyetlen óra alatt elmulasztott, azt ezer év alatt sem lehet visszacsinálni.”