„Írhatna újabb meséket, a politika naponta szolgáltat új témákat.
Nem témákat, hanem kész magyabszurdokat. Márpedig a kész szatírát hova írjam tovább szatírának? E mesék úgy működnek, hogy az ember eltúloz, ad abszurdum visz, ezáltal »rámutat”, »kipellengérez”. De egy pengekerítést hova lehet túlhúzni? Azt hová, hogy kereszténységben utazó pártok elkaszálnak egy gyerekszegénységről szóló törvényjavaslatot, csak mert az ellenzék aknamunkájának tekintik. Mely ellenzéknek szeme se rebben, kicsit hápog és tovább várja a jól fűtött parlamentben, hogy feltöröljék vele a padlót. Ami meg a nyelvi matériát illeti, a bornírt hülyeségét, kevély butaságét, ordenáré hazugságét, a diktatúrák, még az ilyen szégyenlősen szégyentelen is, mint I. Fülkeforé eléggé egyformák, úgy éreztem, evvel íróként nincs nekem több dolgom.
Lemond a fülkefor által szerzett népszerűségről?
Le, annál is inkább mert ez, ahogy a népszerűtlenség is, főleg az irodalmon túli politikai megnyilvánulásaimnak szól, ha szól. Ha szét lehet választani, remélem, nem lehet, ez a mesékre is igaz. Többször kellett látnom, hogy, mondjuk, egy napilapnak adott nyilatkozatom, benne egy „hazaáruló” mondat nagyobb hullámot ver, mint némelyik könyvem. Hogy ne legyek félreérthető: ez is kicsi hullámverés. Nem fogom be a szám, de a rendszeres közélésből meglehetősen elegem lett.
Ezt többször elmondta, ígérete ellenére mégsem hagyja abba. Országrontóként változatlanul aláír kollektív nyilatkozatokat, szónokol tüntetéseken.
Egy tüntetésen beszéltem tudomásom szerint, idén március 15-én. És attól, hogy elegem van, magamból is, attól még nem csinálok úgy, mintha nem lenne véleményem. De úgy érzem, hogy állampolgárként már nem tudok erről az egészről újat mondani, politológus nem vagyok, jós végképp nem, azt látom, hogy, mint a kádári konszolidáció idején, ha olykor öntudatlanul is, tömegesen köttetnek meg a külön alkuk. Már a passzív rezisztencia is luxus egy olyan világban, ahol, a »győzni«, »szerezni« »előrejutni bármi áron« hübrisze mindennél erősebb, továbbá, ugye, élni kell, egy életünk van, stb., ami egyfelől igaz, másfelől minden kényelmes sunyítás letakarható vele, és egyre legitimebb, sőt szalonképesebb a vélekedés, hogy ez nem is olyan vacak, nem is annyira elviselhetetlen, hisz lehetne még rosszabb is. Igen, lehetne. De attól ez a szélsőjobbosodó rezsim embertelen és gyalázatos. Akit én képes vagyok elérni, az tudja ezt nélkülem is. Persze a kevesebb megszólalásomnak van egy praktikus oka is. Hogy ugyanis van dolgom, munkám is, de dolgom nagyon sok. Nekem egy interjú nem annyi, hogy beszélek föl-alá, aztán átnézem tíz perc alatt. Olykor egy munkanap, aránytalanul sok idő, hogy meg- illetve újraírom a mondataimat.”