Egy tüntetésen beszéltem tudomásom szerint, idén március 15-én. És attól, hogy elegem van, magamból is, attól még nem csinálok úgy, mintha nem lenne véleményem. De úgy érzem, hogy állampolgárként már nem tudok erről az egészről újat mondani, politológus nem vagyok, jós végképp nem, azt látom, hogy, mint a kádári konszolidáció idején, ha olykor öntudatlanul is, tömegesen köttetnek meg a külön alkuk. Már a passzív rezisztencia is luxus egy olyan világban, ahol, a »győzni«, »szerezni« »előrejutni bármi áron« hübrisze mindennél erősebb, továbbá, ugye, élni kell, egy életünk van, stb., ami egyfelől igaz, másfelől minden kényelmes sunyítás letakarható vele, és egyre legitimebb, sőt szalonképesebb a vélekedés, hogy ez nem is olyan vacak, nem is annyira elviselhetetlen, hisz lehetne még rosszabb is. Igen, lehetne. De attól ez a szélsőjobbosodó rezsim embertelen és gyalázatos. Akit én képes vagyok elérni, az tudja ezt nélkülem is. Persze a kevesebb megszólalásomnak van egy praktikus oka is. Hogy ugyanis van dolgom, munkám is, de dolgom nagyon sok. Nekem egy interjú nem annyi, hogy beszélek föl-alá, aztán átnézem tíz perc alatt. Olykor egy munkanap, aránytalanul sok idő, hogy meg- illetve újraírom a mondataimat.”