„A könyv (a Bokáig pezsgőben című »hangos memoár«, amelyben Parti Nagy Lajos kérdezte Réz Pált az életéről - a szerk. ) döntő része 1992-ben készült. Miért vártatok 23 évet a publikálásával?
Nem »mi« vártunk, Réz várt. Az volt a megállapodás, hogy miután lement a kilenc beszélgetés a Rádióban, a Jelenkor legépelteti a szöveget, s részenként közli. Na jó, az első részt már az adás utáni órában, máig emlékszem a telefonjára, elkérte Orbán Ottó a Kortárs számára. Réz ebbe belement, de utána, mikor a második részt előkészítettem a Jelenkor számára, azt mondta, s az egész anyagra értette, hogy ez bizony nem elég jó, ő olyat, mint Vas István, nem tud, rosszabbat meg nem akar, nem engedi a hiúsága, úgyhogy ebből ő nem akar se könyv-, se folyóiratbeli közlést. S ez a nem akarás, ez aztán tartott 23 évig. Én (de nemcsak én, hanem a holmisok mind) olykor, évente, félévente rákérdeztem, vajon nem gondolta-e meg magát, de nem. Aztán, csodák csodája, idén kora tavasszal azt mondta egy Holmi-hétfőn – Závada Pali s nyilván a többiek újabb kapacitálására –, hogy ha én megszerkesztem, ha netán én csinálok még vele pótbeszélgetéseket stb., akkor ő áll elébe, ha a Magvető kiadja, ő belemegy, hogy legyen könyv. A Magvető persze boldog volt, ahogy én is, mert én ugyan nem mondtam le arról, hogy ebből a nagyszerű matériából könyv legyen, de egyre távolodott a felvétel ideje – gondold el, egy másik évszázad, sőt évezred, egy másik Magyarország –, másrészt egyre többet betegeskedett, egyre kevesebb energiát, kedvet éreztem benne, hogy felvegye, illetve felvegyük a fonalat. (...)
Soha nem érezted úgy, hogy nem mond teljesen igazat? Brutálisan szólva, hogy hazudik?
Nem. De nem is azért ültem le vele, hogy hazugságon fogjam, »elszámoltassam«, satöbbi. Ez egy másik műfaj. Mikor tavasszal szerkesztettem a könyvet, ahol csak tudtam, igyekeztem »ellenőrizni« a dátumokat, történéseket, neveket. Ahol sikerült ugyanahhoz az eseményhez más forrást találnom, egyetlen egyszer sem tűnt úgy, hogy ne mondana igazat, vagy hogy a másként emlékezés mögött bármi szándék, bármi meggondolás volna. Nem akarok relativizálni, de hát mi az, hogy a teljes igazat mondani? Evvel együtt nagyon sajnálom, hogy a ‘92-es beszélgetés nyersanyaga nincs meg, abból kiderült volna, azt hiszem, hogy mi az, amit Szebényi Cili egyszerű szerkesztési okokból, s mi az, amit netán Réz kérésére hagyott ki. Ezek rendre tapintati, vagy, kis rosszindulattal, taktikai ügyek voltak. Azért ne felejtsd el, hogy akkor alig 3 éves a Holmi, szóval X-et vagy Y-t mért bántaná meg, vagy netán X vagy Y özvegyét. Maguk a beszélgetések, ahogy mentünk előre, az időben is, az épp aktuális éjszakában is, egyre kitárulkozóbbak lettek, tán nem is az, amit mondott, hanem ahogyan, ezt már sose fogom tudni ellenőrizni, hisz az eredeti anyag nincs meg, csoda lenne, ha előkerülne. Ha valamit sub rosa mesélt el, jelezte: »Cili, ezt majd hagyja ki«, aztán persze csomó minden benne maradt. A Szépirodalmiról a ‘92-es beszélgetésben, és azt hiszem, nem csak a vágott változatban, nagyon kevés szó esett, az erről szóló fejezet a tavaszi pótbeszélgetések hozadéka. Ennyi volt benne, egyetlen elhangzott mondat ki nem maradt. ‘92-ben még nem, idén már nem volt kedve a kiadóról hosszan, részletesen és igazán sokrétűen beszélni. Lényegében ugyanez a helyzet a Holmival is. Hogy Kosztolányiról ennyi szó esik, annak köszönhető, hogy a Levelek-Naplók kötet kiadásakor, ‘96-ban én csináltam Rézzel a sorozatról egy hosszú interjút, s annak a jó részét beleloptam ebbe a könyvbe.
Én úgy érzem, az Aczél–Kádár-korszakról relatíve kevés szó esik, noha élete nagyobbik fele abban telt el, és azt ismerte a legjobban. És ebben találkozott a ti kettőtök élete is. E téren a memoár nem eléggé korfestő jellegű. Miért van ez így?
A kisebbik fele telt el abban, ha kiszámoljuk, de nem akarom megkerülni a választ, hisz tényleg azt ismerte a legjobban. Én nem éreztem, hogy ne lenne eléggé korfestő, mert milyen kor, avagy milyen festői stílus? Ha arra gondolsz, hogy túl van reprezentálva a gyerekkor és az ifjúkor, az teljesen természetes, minél idősebb valaki, annál inkább oda teszi, önkéntelenül is, a hangsúlyokat. Én pedig az arányokat akkor se változtathattam volna meg, ha netán aránytalannak éreztem volna az emlékezést. De tegyük fel, nem eléggé korfestő. Ennyi telt. ‘92-ben ilyenné lett vágva-szerkesztve, szerintem remekül, most meg, a 85. születésnap küszöbén, ennyit gondolt elmondani.”
