A gyerekek éhezése körüli politikai és sajtóvitáról

„Írni kellene majd erről komolyabban, de röviden most csak annyit, hogy a gyerekek éhezése körüli politikai és sajtóvita ékes példáit szolgáltatta annak, hogy mindig van lejjebb.

(...)

2. Tagadhatatlan, hogy az iskolai étkeztetés szerepe óriási, és az is, hogy a kormány most jelentősen kiterjesztette az ebben részesülő gyerekek körét, akik így többször és többet fognak enni. Még jobb, hogy a szünidei étkeztetés is végre majd nem pályázati rendszerben történik, hanem valóban biztosítják minden gyerek számára. Ezzel kapcsolatban megjegyezhető, hogy létezik ezt is magában foglaló komplex szakmai javaslat, ami már két éve nyilvánosságra került. A étkeztetés bővítése milliárdos nagyságrend, tehát sok pénz. De ne felejtsük el, az a kormány, amely öt és fél év után ezt meglépte, ugyanaz, amely vitatható tíz-, száz-, ezermilliárdos döntéseket hoz nem egyszer hetek, sőt napok leforgása alatt.

3. Az iskolai étkezés bővítésétől (most ennek a minőségébe nem mennék bele, de ez is egy terítéken lévő vita) még sokaknál nem lesz mit enni otthon. Ez is rámutat arra, hogy a gyerekek szegénysége a szüleik, a környezetük, a lakóhelyük szegénységét is jelenti. Bele lehet gondolni annak a hatásába, hogy otthon sosincs mit vagy mindig csak szűkösen van mit enni. Hogy nincs kedvenc étel, amit anya/apa csinál, mert nemigen van mit megfőzni. Ezen nem segít az ész és használati utasítás nélkül kiosztott kismalac meg kisnyúl, főként olyan családoknak, akik ma éhesek.

4. És akkor itt jön az a kérdés, hogy ki szegény, ki mindenki szegény még, ha a gyerek szegény. Gondolhatnánk, a gyerekek szegénységén keresztül rávezethető a társadalom/döntéshozói kör, hogy itt egy összetett problémáról van szó, amin azért érdemes segíteni, mert, lám, a gyerekeket is érinti. Csakhogy létezik egy másik, és nálunk erősebbnek látszó hagyomány: ha a szegény gyerek szülei a szegények, akkor ezt ki lehet forgatni úgy, hogy miattuk szegény a gyerek. Mert a szülők nem dolgoznak, felelőtlenül vállaltak gyereket, cigiznek, isznak, szerencsejátékoznak, nem osztják be a pénzüket, hagyják, hogy a gyerekek lógjanak az iskolából. Mert »ezek« (kik is?) ilyenek. Nyilván előfordul ez is, de szerintem nincsenek olyan számok, amelyek arról szólnának, hogy a »tisztes« szegények gyerekei többet és egészségesebben esznek, mint az »önhibásnak« nyilvánítottaké. Olyan kutatás viszont készült, ami azt jelezte, hogy a szegény szülők elsöprő többsége minden körülmények között a gyerekre költ elsőként, vagyis, hogy az önhiba általános tételezése erősen vitatható. Másrészt, ha vannak például pénzbeosztási problémák, tartozás, akkor ott van a szociális szakma, amely egyebek mellett az ilyen nehézségek humánus és professzionális kezelésére van kitalálva. A szociális szakembereket például lehetne hagyni dolgozni a saját értékeik szerint, ahelyett, hogy az állam bürokratát és/vagy zsandárt gyúrna belőlük.”