„A színpadon Marton Éva áriázik. De mit? És kinek.
Túl azon, hogy miért! Elöl a békétlenek kórusa óg-móg-zsidózik, az őrsereg Gulyás Mártont taszigálja, aki kisvártatva leveti magát a magasból, mint Tosca az Angyalvár tetejéről. 2015 novembere, játék és muzsika tíz percben. Nem opera-kaleidoszkóp: a Magyar Művészeti Akadémia ülése. Gulyás igyekszik kikényszeríteni, hogy Fekete György álljon vele szóba, kényszeredetten figyeled, inkább elfordulnál. Az MMA-ügy nagyon gáz.
Példa.
Ha belemész, közelebb lépsz, veszít példázatosságából: közelről bonyolult és komikus, távolabbról nézve szomorú és egyszerű. Egyszerűen tudomásul van véve a politikai kétosztat. A szereplők, Neves Énekestől Névtelen Kórustagig, korántsem ostobák és/vagy gazfickók, de akiknek semmiféle szerepet nem osztottak, „mi” sem vagyunk derék-igazak, ki-ki nem rossz vagy jó oldalra áll, hanem, primer érdekeit prímán fölismerve, a neki megfelelő helyre. Amit helyénvalónak tart, jónak, míg másokat, az ellenkező oldalt rossznak.
Alulfogalmazva. Magyarul gecinek.
Minimum. Egyesek biztos szellemi fölényük tudatában súlyosan lenéznek-lesajnálnak másokat – jobb esetben, mert inkább tudomást sem vesznek róluk –, azok meg szügyig ressentiment-be süppedve állnak bosszút. Matyóhímzés vs. idegenszív. Plusz Fekete.”