Az oktatási rendszerben az autonómia egy ugrópont

„Kinek kellene engednie ahhoz, hogy legyenek konstruktív szakpolitikai viták?

Mivel Magyarországon pártpolitikai uralom van – és ezen nem is nagyon lehet változtatni –, a pártok kezében van az oktatási rendszer felett való rendelkezés lehetősége. Ennélfogva csakis a politikai osztálytól lehetne azt várni, hogy felismerik, az oktatási rendszer minőségének javításának, az ehhez szükséges feltételek biztosításának, valamint az alapvető kérdésekben való megegyezésnek fontosságát. Ezek után szét kellene választani a politikai irányítás feladatait az iskolák mindennapi szakmai működésétől, illetve meg kellene szabni az állam illetékességének határait. Ez a belátás sajnos nem érlelődött meg a magyar politikai osztály egyik csoportjában sem – az iskolarendszer viszont rá van utalva az államra, hiszen nem tudja előteremteni a saját működéséhez szükséges feltételeket. Ez a kiszolgáltatottság nem teszi lehetővé, hogy saját maga számára alakítson ki stabilitást.

Ezzel az elvvel szinte teljesen szembemegy a KLIK kialakítása. Milyen koncepció áll a működése mögött?

Az illetékesek úgy gondolták, hogy a központosítással vissza lehozni a lejtmenetből az oktatást, amennyiben tudják garantálni annak finanszírozását. Azt a következtetést vonták le az elmúlt időszak tapasztalataiból, hogy ez helyi döntési kompetenciával nem megvalósítható, hanem centralizálni kell. Ez a törekvés nem csak a fenntartásban, hanem tantervben, tankönyvekben is megnyilvánul. Hozzá kell tennem, hogy ez nem jó megoldás: nem szabad a központosítást annyira túlhajtani, hogy az autonómia megszűnjön. Az oktatási rendszerben az autonómia egy ugrópont, biztosítása nélkül nem képzelhető el a működése, hiszen lépten-nyomon funkciózavarok lépnek fel, ami önmagában is veszélyezteti a minőségi működést. Az államnak garantált finanszírozást kellett volna vállalnia az iskolák számára, ami nem egyenlő a központosítással. Ha ezeket összekeverjük, akkor nagyban sérülhet az iskola önálló mozgástere olyan területeken is, amelyek viszont létfontosságúak a helyi működés szempontjából.

Szakmai kérdésekben hol kellene végződnie az intézmények autonómiájának?

Az én felfogásom szerint erre egyértelmű a válasz, de ezt nem osztja mindenki. Magyarországon nagyon különbözőek a vélemények arról, hogy egy adott intézményt mekkora önállóság illessen szakmai tekintetben. Szerintem az állam feladata az output-követelmények egyértelmű meghatározása, és ezek a számonkérése – azt már a helyi tantervben kellene meghatározni, hogyan tesz ezeknek eleget az adott intézmény. Ha ezt is egységesítjük, akkor az a probléma marad megoldatlan, hogy az iskoláknak nem saját örökösükkel van dolguk – vagyis a diákság összetétele egy adott helyen nem állandó –, hanem nagyon különböző szociokulturális környezetből érkező gyerekek jelennek meg ugyanabban az intézményben. A társadalmi egyenlőtlenség az iskolarendszerben leképeződik, és ehhez valahogy igazodni kell, mert ez a differenciáltság erősen meghatározza, hogy egy adott iskola milyen ütemben, milyen célok kitűzésével juthat előbbre – a centralizálás nem veszi figyelembe ezeket a sajátosságokat. Uniformizált tervekkel nem lehet elérni, hogy a gyerekek megszerezzék legalább a minimális tudást és képességeket. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, és azt gondoljuk, hogy valamilyen életkori sajátosság alapján ugyanazt az anyagot meg lehet és meg is kell tanítani mindenkinek, akkor két dolog fog történni: az átlagtól lemaradók funkcionális analfabéták, a jobb környezetből érkezők pedig alulterheltek maradnak. A PISA-vizsgálatok is azt mutatják, hogy ebből kifolyólag mind az alsóbb rétegek, mind a felső néhány százalék alacsony teljesítményszintet produkál az európai átlaghoz képest.”