„Egy adott életkornak, élethelyzetnek megfelelően, a világ pillanatnyi állása szerint mindig vannak hangsúlyos problémák, amik az embert foglalkoztatják. Ezek aztán közös vízjelként beköltözhetnek azokba az előadásokba, amiket éppen készít az illető. Van-e ilyen közös vízjel e három, egymástól egyébként független előadásban?
Engem ma az foglalkoztat mindenek előtt, van-e még bármilyen értelme az úgynevezett művészi alkotó munkának. Amikor mindent manipulált formában kapunk, tud-e egy alkotó ember őszintén megnyilvánulni? Teli vagyunk félelemmel: vajon akár észrevétlenül nem költözik-e be az alkotásba a megfelelni akarás? Megfelelés a politikai korrektségnek, a divatnak, a média által manipulált közönség vagy a politikailag is befolyásolt szakma elvárásainak. Vagy részt veszel egy fertőzött, pusztuló civilizáció kiismerhetetlen és sokszor erkölcstelen játszmáiban vagy kiszakadsz, lázadsz, és keresztre feszítenek. Újra és újra visszatérek Istihez… (...)
A néző megváltozna egy előadás hatására?
Ennyire naiv azért nem vagyok. De én tanulok és változok általa.
Magadnak csinálod?
Azt remélem, sokan fogják nézni és szeretni, de valójában igen: magamnak és magamból csinálom. Szerintem ezzel minden alkotó így van, akár bevallja, akár nem. De hát kiről tudok a legtöbbet? Magamról. Miközben magamat sem ismerem, illetve épp az alkotás által ismerem meg.
Ezt akár önzésnek is tekinthetném.
De tudod, hogy nem az. Lényegünket tekintve nem különbözünk. Ami nekem fáj, ami nekem örömet okoz, ami nekem fontos, az másokra is érvényes. Ezáltal születhet ebből közösségi élmény. Ez a színház lényege: közös térben, közös időben megéljük önmagunkat, és azt, hogy egy közösséghez tartozunk.”