„Ha másfél év múlva a pártok támogatottsága hasonló lesz, mint most, akkor nincs is különösebb értelme az előválasztásnak. Ha viszont nincs előválasztás, akkor okkal feltételezhetjük, hogy sem a ma még leghatékonyabbnak ígérkező választási párt, sem pedig a 2014-eshez hasonló összefogás nem jön létre.
Az előválasztásnál jobb együttműködési és jelöltkiválasztási eljárás nincs ma a piacon. Ha tehát nincs előválasztás, ha a pártok nem hajlandók versenyben eldönteni, kinek lehet/van a legnagyobb esélye egy-egy választókerületet elnyerni, akkor a baloldal lemondott a 2018-as választási győzelemről, bárhogy kritizálják politikusai a kormány egyes lépéseit a tévéstúdiókban. A döntő ugyanis a stratégiai kérdésekben való állásfoglalásuk.
A helyzet most az, hogy – Török Gábor után szabadon – egyre inkább a 2010-es Fidesz képét felöltő Jobbik versenyez a 2015-ös Fidesszel. Amit mostanság érdemes nézni, az a kormányzó párt és a Jobbik közötti szavazómozgás. A baloldali-liberális ellenzék megítélése rosszabb, mint a helyzete. A letapogatható »közhangulat« szerint a választópolgárok nem gondolják, hogy »ez« a baloldal képes lenne a kormányváltásra »ezekkel« a politikusi szerepekkel és társadalmi beágyazottsággal. Ezt az ellenzék vezető politikusai is érzékelhetik, s ezért negligálják az előválasztás ötletét – legalábbis egyelőre. (...)
Az olvasóknak tudniuk kell: a 2014-es alapon aligha lesz Nagy Együttműködés. Nem látszik más lehetőség az eredményes összefogásra, mint az előválasztások után megalakított választási párt. Ha ez a megállapítás 2016 végén is érvényes lesz, és nem számolhatunk előválasztással, akkor az azt jelenti, hogy a baloldal (jelentős része) már 2022-re készül. Már aki eljut odáig.”