Tinta és cseppje

„A magyarországi rendszerváltozás fontos liberális értelmisége, a Szabad Demokraták Szövetségének alapító elnöke, Kis János rövid esszében foglalta össze álláspontját az Európát és Magyarországot felbolygató migráns, vagy menekültválság kapcsán.

(...)

A menekültválság kapcsán most nyilván Orbán Viktor áll bírálatának középpontjában – hol vannak már a régi szép liberális internacionáléban együtt töltött békeidők?!?

Ám liberális nézőpontból valóban nem Kis János változott. Ő ma is egyfajta vegytiszta, mondhatni ideál-tipikus leírását adja a menekültválság kihívásaira adott liberális válaszoknak. Még akkor is, ha ezek a válaszok semmilyen megoldásra érdemben nem futnak ki, és még akkor is, ha végső kicsengésük ugyanolyan tétova, mint amilyenek maguk a nagy liberális európai intézmények tétovasága a válság kezelése kapcsán. És ezen tétovaságukat, e történelmi viharban Európa liberális demokratái azzal próbálják ellenpontozni, valójában inkább elleplezni, hogy hangosan felemelik a szavukat azok ellen, akik a velük konkuráló elvi alapállásuk mellé tényleges cselekvőkké is válnak a migrációs áradat kordában tartása érdekében.

(...)

Kis János alapállása tehát nem más, mint Karl Popper hagyományos liberális alapállása – bár Poppert nem idézi – miszerint vannak a nyitott társadalmak barátai és vannak azok ellenségei (Popper: Open society and its enemies, 1945.), amely törésvonalat az EU-n belül a migrációs válság nemcsak hogy megmutat, hanem jelentős mértékben fel is erősít, s ezzel párhuzamosan egyben látszólag átrendezi a közöttük lévő erőviszonyokat a nyitott társadalom ellenségeinek javára.

(...)

Kis János már esszéje címében is leteszi amellett a garast szemantikailag, s később ezt következetesen végig viszi, hogy a mai migrációs válság az »menekültválság«. Vagyis mindenki, aki, ma Európát választja új hazájának, az menekült. Ezen alapvetésével nyilván el kívánja kerülni azt a hosszú és messze szakmai területekre vezető vitát, miszerint ma mindenki, aki gyalog, csónakon, majd buszon, vonaton Európa szívébe, Németországba igyekszik az valóban menekült-e vagy »csak« gazdasági bevándorló, aki a jobb megélhetés érdekében hagyta hátra hazáját. Kis egyben történeti dimenzióba helyezve e megközelítést utal fogalomválasztásának indokaira, amikor azt írj, hogy: »Nem a jelen pillanat gondja, de azért arról se feledkezzünk meg, hogy a következő évtizedek „gazdasági bevándorlói” jobban fognak hasonlítani a mai menekültekre, mint a jobb élet reményében útra kelő migránsokra: olyan államokat hagynak maguk mögött, amelyek képtelenek megvédeni őket a klímaváltozás okozta éhínségtől, vízhiánytól, természeti katasztrófáktól.« Vagyis pont azért tartja egyetemesen helyesnek a menekült kifejezés használatát a mai migráns tömegre, mert, fentebbi kategóriái valamelyikébe a vándorló tömegek akár már most is beletartoznak, így a »gazdasági bevándorló« kontra »menekült« különbségtételt egyszerűen már ma értelmetlennek, s így feleslegesnek tartja az ügy kezelése tekintetében. »A „gazdasági bevándorlók” visszafordítása aligha juttatja lélegzetvételhez Európát, akár most, akár a jövőben.«- írja végkonklúzióként.

A kérdés azonban nagyon is időszerű, hiszen a mostani válságkezelő politika kialakításakor fontos distinkciókat kell tenni a migránsok státusa kapcsán és az emberiességi, humanitárius szempontok mellett a politikai döntéshozóknak további két másik jelentős szempontot is figyelembe kell venniük a válságkezelés és a bevándorlás politika újraszabályozásakor. Mégpedig a gazdasági és – amivel Kis egyáltalán nem foglalkozik érdemben – a kulturális, civilizációs szempontokat a saját európai, és a nemzetállami közösségek érdeke oldaláról. Vagyis az EU, mint »metaállam«(Böröcz-Sarkar, 2005.) és az őt alkotó összes tagállam fennálló szuverenitása – és érdekei – mentén kell, illetve kellene megoldást találnia a migránsválság problematikájára.

Kis János ez utóbbiakra nem tér ki. Helyesen jelzi, hogy nagy kihívások elé fog állni Európa a jövőben, amikor víz- és klímamenekültek jelennek meg majd a határán, de nem mond, mert nem mer mondani arra vonatkozóan semmit, hogy akkor a határtalan humanizmusnak van-e, lehet-e valamilyen európai és nemzeti közösségvédő korlátja az EU-metaállam, és a nemzeti szuverén oldalán? Sugallt álláspontja szerint nincs. Bárki, aki kér, annak adni kell, bárki, aki most és a jövőben be akar vándorolni, az előtt nyitva kell álljon Európa, mindaddig amíg forrásai ezt lehetővé teszik.

Mindezt persze lehet az egyetemes humanizmus jegyében és/vagy Jézusnak az ellenség szeretetét is előíró parancsaival, vagy Buddha »Fűrész«-beszédével alátámasztva képviselni, de ezzel egyben azt is mondja, hogy nincs az egyén joga mellett olyan közösségi jog, ami ennek ellentmondhat. Nincs olyan érv, ami ennek ellenállhat.

Ha az univerzalitás oldaláról nézzük, akkor ez igaz lehet.

De ha a politikai és nemzeti közösségalkotás praxisának-, és egy közösség, kultúra, ország, metaállamba szerveződött kontinens oldaláról nézzük, vagy ha az emberi közösségalkotás Malinowski értelmében vett kultúrájáról, és Eliade értelmében vett civilizációjáról beszélünk, akkor: igenis van!

Egy közösségnek bizony fennáll a joga arra, hogy meghatározza, hogy kit és milyen körülmények között tart menekültnek, bevándorlónak, migránsnak, és kit milyen feltételekkel – s ezek között a humanitárius megfontolások az egyéb megfontolások között szerepel – enged be területére, életterébe, vagy kivel akar hosszabb távon együtt élni.

(...)

Ahogy az elmúlt fél esztendőben a migráció ügye még inkább megmutatta, »az EU, mint metaállam legitimációs rendszerének papírvékonyságát«, s azt, hogy az EU mai »politikai szférája és az állampolgárok életvilága közötti távolság« egyre nagyobb (Böröcz-Sarkar,2005.), s bizony az európai meta-démosz és a tagállamok állampolgárinak közössége korántsem kizárólag az univerzális humanizmus mentén ítéli meg a migrációs válságot. És téves Kis azon következtetés is, miszerint a politikai riogatók okozták a félelmet, az idegengyűlölet vámszedőiként.

Nem. A valóság okozta a félelmet, amelynek persze megjelentek a politikai vámszedői is.

Ezt, valamiféle »felsőbbrendű« liberális alapállásból tévesnek, erkölcstelennek, vállalhatatlannak nevezni még filozófiai szempontból esetlegesen elfogadható lenne, de ideológiai értelemben semmi több, csak egy a konkuráló megközelítések közül.

(...)

Kis axiómája az, hogy ma mindenki, aki elindult Európába az menekült, s mint ilyet az univerzális humanizmus és annak nemzetközi jogba leképzett egyezményei alapján, be kell fogadni. Tömeges, és áradatszerű megjelenésükkel meg nincs mit tenni, a státusmegállapítás felesleges, a befogadás kötelesség, és a megtelt tábla, valamint a tele a hajó érvek elfogadhatatlanok.

Nos, a saját közösségi entitás feltételezése mellett viszont ezen axióma elfogadhatatlan.

Azért elfogadhatatlan Kis János menekültügyi axiómája, mert egyszerűen nincs benne jelen az európai népek civilizációs, kulturális, mondhatni etnográfiai létezésének, és az ezekhez kötött értékeknek a figyelembe vétele. 

Az az érv pedig amely szerint az 500 milliós Európának nincs miért tartania a néhány millió menekülttől, amikor„a 78 milliós Törökország területén évek óta 2 millió szíriai menekült tartózkodik; a 6,5 milliós Jordániában, a 4,5 milliós Libanonban 1-1 millió adódik hozzá félmillió palesztinhoz.” Igen ám, csak mindkét ország az iszlám világhoz és a muszlim kultúrkörhöz tartozik, s földrajzi közelségük egyben történelmi együttélést jelent számukra geopolitikai, civilizációs és vallási értelemben.

Európára ez nem igaz.

Kis a valós számok mentén ott hibázik, hogy az abszolút számok mellett nem vizsgálódik fajlagosan. Nem veszi figyelembe, hogy egy csepp tinta is elszínez egy egész tál vizet.”

(A teljes írás a Demokrata aktuális számában olvasható.)