Tarlós István megtáncoltatta a csodálatos olasz filmcsillagot
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
Gibson regényét összességében erős közepesre ítélném, vannak benne érdekes ötletek meg gondolatok, de egy nyári blockbusterhez tudnám hasonlítani: egy marék popcornt majszolva kifejezetten szórakoztató, de semmi emlékezetes.
„A regény 124 rövid fejezete felváltva játszódik a jövőben és a csonkban, az alapötleten túl a cselekmény nem túlzottan eredeti: egy csonkban élő fiatal nő, Flynne véletlenül szemtanúja lesz egy gyilkosságnak a jövőben. Először azt hiszi, egy számítógépes játék élethű jelenetét látta, de ahogy fokozatosan kiderül az igazság, felborul nem csak az élete, hanem megváltozik a csonk jövője is. Flynne saját és barátai életét kockáztatva összefog jövőbeli emberekkel, hogy elkapják a gyilkost. A szövetségükben nagy szerepet kap a címadó periféria, ami ez estben nem szimplán egy webkamerát jelent, hanem mindenféle mesterséges lényt a jövőben, melyeket az emberek önmaguk kiterjesztéseként, bővítéseként használnak. Mivel a csonkok között ember nem tud időutazni, csak információ, a szereplők ezeket a perifériákat használva tudnak kapcsolatba kerülni egymással. Azok a regény legjobb részei, amikor a főszereplők rácsodálkoznak egymás világára, és be kell ismerniük, hogy nem pokolról és paradicsomról van szó, csak a purgatórium különböző változatárairól. A regény hibája, hogy az első száz oldalon nem lehet érteni, mi és miért történik, ehhez képest a befejezés, a megoldás bántóan bosszantóan összecsapott, de összességében a történet működik. A csonkban valós, vérre menő lövöldözés jelenti feszültséget, a jövőben inkább az intrika, elhallgatás, manipulálás okoz gondot, de mindkét szál fenntartja az érdeklődést.”