Összegyűjtöttünk még tíz kis költségvetésű science fictiont, amit maguk az olvasók ajánlottak.
„A robot és Frank (Robot & Frank)
költségvetés: 2,5 millió dollár
Az elmúlt mondjuk 15 évben ha valaki közelebbi kapcsolatba került egy robottal, annak általában öntudatra ébredés, lázadás, szélsőséges esetekben szerelem lett a vége. Jake Schreier azonban a helyzet pozitív oldalát dolgozta fel úgy, hogy egy idős, valószínűleg az Alzheimer korai fázisában élő ex-betörő nyugdíjas életét dobta fel egy személyi robottal. Az egész film kettőjük kapcsolatára épül, vagyis hogyan kezd haladni a technológiával az épp az utolsó éveire készülő bácsi, aki egyáltalán nem akar tétlenül és elhagyatottan meghalni. A robot és Frank tényleg csak abban az értelemben sci-fi, hogy mégis csak egy intelligens robot az egyik főszereplő, illetve egészen szórakoztató a kontraszt modern technológia vívmánya és egy letűnt kor egyik utolsó mohikánja között. És a film akkor válik igazán szórakoztatóvá, amikor az utolsó mohikán rájön arra, hogyan lehet kihasználni a modern kor technológiai vívmányait. (…)
Cargo
költségvetés: 4,7 millió dollár
A kommentelők által legjobban hanyagolt film az előző listánkról. Ez az első svájci gyártású sci-fi, egyben Ivan Engler rendező debütálása is. A történet egy olyan jövőben játszódik, ahol egy ökológiai katasztrófának köszönhetően a Föld lakhatatlanná vált, és megmaradt emberiség a bolygó körül keringő túlzsúfolt űrállomásokon tengeti az életét. Főszereplőnk ezt megelégelve akar eljutni a távoli Rhea bolygóra testvéréhez, ezért nyolc évig tartó utazásra indul, de persze út közben valami nagyon félre megy. Ahhoz képest, hogy Svájc nem filmes nagyhatalom, ebből a közel 5 millió dollárból sikerült gyönyörű díszletet kreálni, ami bizonyos helyzetekben egyenesen Ridley Scottot idézi. Kis költségvetésű sci-fiknél egyébként is ritkán látni űrállomásokat meg gondosan kidolgozott űrhajókat, a Cargo ezért, és a film végi csattanóért is kötelező minden hardcore nézőnek.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Az arab eredetű név 2016 óta szerepel a fiúnevek top 10-es listáján a szigetországban.
A civil szervezet úgy véli nem igaz, hogy az EU tagállami hatásköröket kíván elvonni Magyarországtól, és ezzel korlátozni kívánja a kormány mozgásterét.
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
