„A kormánypárti sajtó természetesen nem hagyja ki a ziccert, mikor gyanús, kétes vagy egyenesen terrorkapcsolatokkal összefüggésbe hozható figurák »buknak le« menekültként. Lám, ilyeneket támogattok! – nagyjából ez az általuk levont tanulság. (…)
Természetesen az emberjogi-, és segélyszervezetek munkatársaitól is elvárható, hogy bizonyos óvatossággal, fenntartással, kritikai attitűddel fogadják a náluk kilincselő menedékkérők történeteit. Nyilván joggal tehető fel a hipotetikus kérdés, hogy menekültnek tekinthető-e egy olyan fundamentalista, akit Asszad rendszere üldözött, de nem azért, mert demokráciát akart, hanem pont azért, mert a Baath-rezsimnél is rosszabb teokratikus diktatúrát kívánt bevezetni? Vagy menekült-e Asszad belbiztonsági szolgálatának verőlegénye, akit a népharag üldözött ki országából?
Nyilván ’56-ban is voltak a disszidensek között a lincseléstől rettegő ávósok, valamint a börtönből szabadult nyilas keretlegények.
A szekértáboros tömblogika úgy húz vonalat, hogy egyik oldalt azok vannak, akik pártolják a menekülteket, a másikon pedig azok, akik fundamentalizmust és terrorveszélyt látnak bennük. De muszáj nekünk ilyen dogmatikusan gondolkodni? A világ ennél bonyolultabb. Lehet egyszerre segíteni a menekülteken, védeni a jogaikat, felszólalni az őket ért atrocitásokkal szemben, s egyszersmind, ezzel párhuzamosan aggódni, hogy a menekültek tömegében fundamentalisták, terroristák, bűnözők, a nyugati társadalmakba beilleszkedni képtelen emberek csoportjai is jönnek.”