„Teljesen mindegy a dolog lényege szempontjából, hogy Dippold tudta-e, Esterházy nem krétát evett rossz nebulóként, hogy fölmenjen a láza, és igazolása legyen, amiért nem volt ott a göteborgi vircsafton. Nem jól érvel az, aki Esterházy súlyos betegségét emlegeti, mert ha csak szénanáthája lenne, Dippoldnak akkor sem lenne joga így írni Esterházyról. Dippold írásának tehát legjobb esetben az lehetne a címe: Mi, tahók.
Lássuk be, ez megint egy Mozart–Salieri-konfliktus. A művészet már csak ilyen: igazságosan igazságtalan, mint a Teremtő. Az egyik művelőjének két marékkal mér, a másiknak nem ad semmit. Az egyik tüneményes tehetség, a másik pedig görcsös erőlködéssel dolgozik hasztalan önnön íróimázsán. Esterházy nem szorul az én védelmemre. Még azt sem állítom, hogy nekem a publicisztikájából mindig minden a szívem szerint való volt. De ahogy Dosztojevszkijt nem azzal mérem, hogyan változott a véleménye hosszú száműzetése után a cár atyuskáról, és Iszaak Babelt sem annak alapján méltatnám, hogy miért nem ítélte el kategorikusan a Vörös Hadsereg viselt dolgait, és nekem Adyhoz sem nyújt támpontot viszonya a szabadkőművesekhez, vagy hogy mennyit ivott, úgy Esterházyt is, aki meg akarja ismerni, kezdje mondjuk A szív segédigéivel vagy a Harmonia Caelestisszel, a folytatás már adódni fog. Dippold pedig küzdjön meg a semmivel, amiből soha nem lesz mindenség.”