A megbocsátás korát éljük

„Miközben figyelemmel kísértem a szinódus munkáját, feltettem magamban a kérdést: Mit jelent majd az egyház számára ennek a családról szóló szinódusnak a lezárása? (...)

Biztosan nem azt jelenti, hogy a családot érintő vagy fenyegető összes nehézségre és kétségre hiánytalan megoldásokat találtunk, hanem azt, hogy ezeket a nehézségeket és kétségeket a hit fényébe helyeztük, alaposan megvizsgáltuk, és félelem nélkül, fejünk homokba dugása nélkül szembe néztünk velük.

Azt jelenti, hogy mindenkit arra bátorítunk: értse meg, mennyire fontos a család intézménye, valamint a férfi és nő között megkötött, az egységen és a felbonthatatlanságon alapuló házasság intézménye, és becsülje meg ezeket mint a társadalom és az emberi élet lényegi alapját. (...)

Azt is láttuk, hogy – az egyház tanítóhivatalának világosan meghatározott dogmatikai kérdésein kívül – vannak dolgok, amelyek megszokottnak tűnnek az egyik földrész püspökének, egy másik földrész püspökének viszont furcsának, sőt botrányosnak bizonyulhatnak; az, amit egy jog megsértésének tartanak az egyik társadalomban, világos és érinthetetlen előírás lehet egy másikban, az, ami egyeseknek lelkiismereti szabadság, az másoknak merő zavarosság lehet. Valóban, a kultúrák nagyon különböznek egymástól, és minden általános alapelvnek be kell ágyazódnia az egyes kultúrákba, ha igényt tart arra, hogy megtartsák és alkalmazzák. (...)

A szinódus megélése azt is jobban megértette velünk, hogy a tan igazi védelmezői nem azok, akik a tanítás betűjét, hanem akik a szellemét, akik nem az eszméket, hanem az embert, akik nem a formulákat [megfogalmazásokat], hanem Isten szeretetének és megbocsátásának ingyenességét védelmezik. Ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy lekicsinyeljük a megfogalmazásokat, a törvényeket és az isteni parancsokat, hanem hogy felmagasztaljuk az igazi Isten nagyságát, aki nem érdemeink, de még nem is tetteink szerint bánik velünk, hanem egyedül irgalmának határtalan nagylelkűsége szerint.”