Változott-e, s ha igen, miben változott a versíráshoz való viszonyod az első kötet verseinek megírása óta?
Alapvetően nem változott. Ugyanolyan misztikus és érthetetlen, amilyen mindig is volt. A versek ajándékok, és gyerekesen jogosítva érzem magam rájuk. Szimpatikus nekem Ginsberg meghatározása, miszerint a vers egy érzés ritmikus artikulációja. Egy érzéssel kezdődik, egy gomolyaggal a mellkasban. Ahhoz hasonló, mint amikor reggel valamilyen tudati szinten, talán még vizuálisan is emlékszel az álmodra, de megfogalmazni már nem tudnád. El kell engedned. A versírás ennek a fordítottja. Szerzés. És egy picit talán prófécia is, mert olyan, mintha megsejtenél valamit, amit bármely korban megsejthettek vagy meg fognak sejteni. A nyelv kérdése csak abban áll, hogyan, miképp fogalmazod meg. Az írás a legmeghatóbb élményem, pár órányi kegyelem. Megtörténik, és sokszor írás közben, vagy közvetlenül utána még én magam sem értem, mit jelentenek a szavaim, csak jóval később tudom intellektuálisan (nem érzelmileg) értelmezni őket. Talán azért, mert valahogy mégsem az én szavaim, hanem kaptam őket.
Új könyved címe: Ostrom (Kalligram, 2015). Miért ezt a címet adtad az új kötetnek?