„Péterfy Bori alakítja az osztályt uraló Ratched főnővért, Szabó Kimmel Tamás pedig Randle McMurphyt, a lázadó lókötőt, aki elintézte, hogy a börtönből átszállítsák az elmegyógyintézetbe, ahol, reméli, kicsit könnyebb lesz az élete. A sztorit feltehetően mindenki ismeri, a gerince ennek a két figurának a tragikus kimenetelű összecsapása. Az eredeti regény, darab és film közt vannak különbségek, persze, de azonos bennük, hogy Ratched nővér és McMurphy szinte szimbolikus figurákká válnak: az embereket értelmetlen szabályok közé záró és ezzel elembertelenítő Rendszerrel kerül szembe a szabadságot és individualizmust hirdető Lázadó. És hadd spoilerezzek: a Rendszer győz.
A minden idők legemlékezetesebb filmes gonoszainak listáin is rendszeresen felbukkanó Ratched nővér a filmben (Louise Fletcher) a regényben és a drámában higgadt, hideg szörnyeteg, aki igaza biztos tudatában, érzelemmentesen és főleg: a rendszer által biztosított eszközeivel irtó hatékonyan tapossa el McMurphy szabad szellemét. Az osztályon ő az Isten, de valójában csak kis fogaskerék abban a bonyolult szerkezetben, amelynek célja az egyén felszámolása. Kettejük történetére ráhúzhatók a legkülönfélébb történelmi korok, politikai-társadalmi berendezkedések és hatalmi rendszerek, a szomorú tanulság általános érvényű.
Péterfy Ratched nővére az első pillanattól fogva kicsit mást sugároz: szigora mögött folyamatosan ott az emberség – egy ideig nehéz eldönteni, hogy ez rendezői koncepció, vagy a színésznő humánuma sejlik át akaratlanul is. Szelíden csökönyös akarnok, de nem szívtelen, és nem a rendszer vak kiszolgálója, hanem érző és tudatos lény. Nem azért teszi, amit tesz, mert a szabályok mindenek felettiségében hisz, és egyetlen célja a hierarchia fenntartása, hanem azért, mert meg van győződve róla, hogy ez áll a betegei érdekében. Szándékai nemesek, a hivatását szolgálja, azaz: jót akar. Távolról sem szörny.”