Jobblib

Bencsik Gábor írása az aktuális Demokrata lapszámból. A cikket a szerző bocsátotta rendelkezésünkre.

Ami bekövetkezett, egyáltalán nem volt szükségszerű. Nem is könnyen érthető, hogy miért történt. Mi vezetett oda, hogy az immár legalább két évszázados tradíciókra támaszkodó liberalizmus a huszadik század második felében, egyre halálosabbnak tűnő ölelésben, összefonódott a szocialista baloldalisággal – mi több, birtokba vette és bekebelezte azt. Hiszen eredetileg nem sok közük volt egymáshoz, néhány alaptételük pedig, például államnak a gazdaságba való beavatkozásáról vallott nézetük, kifejezetten ellentétes.

Az összefonódás ennek ellenére olyan sikeres, hogy jószerével feledésbe is merült, hogy nem volt ez mindig így, nem is olyan régen létezett még konzervatív liberalizmus is, amely, hogy egy fontos példát említsünk, nem elvi alapon volt ugyan nemzeti, de minden további nélkül azonosulni tudott a nemzetállami keretekkel, nemzeti törekvésekkel. 

Konzervatív liberalizmus? Nyilván ellentmondás ez is, értelmet valójában a mából száz évvel visszavetítve, a baloldali liberalizmussal szemben megfogalmazva nyer. Hiszen a konzervativizmus a liberalizmus ellenében született – illetve, hogy pontosabbak legyünk, a liberális eszmék térnyerése által sűrűsödött koherens eszmerendszerré mindaz, ami szemben állt vele.

A két nagy világértelmezés formálódása, egymással való birkózása jól követhető a brit politikatörténet példáján, és jól megfigyelhető az is, hogy a harmadik, a baloldali értelmezés hogyan ragadta el a liberális pozíciókat. E harmadik erő megjelenése adott értelmet a konzervatív liberalizmus álláspontjának. Olyan sikerrel, hogy a 19. század végén, a 20. század elején ez az álláspont Európa számos országában, így Magyarországon is meghatározó, helyenként domináns szerephez jutott. 

Közismert, mégsem haszontalan újra és újra elismételni: a dualizmus-kori Magyarország gazdasági, kulturális (és kisebb részben szociális) sikereit konzervatív liberális, saját meghatározásuk szerint szabadelvű pártok és politikusok vezetésével érte el. Ebből a közegből jött a 20. század valószínűleg legjelentősebb magyar politikusa, Bethlen István is, akinek államvezetési teljesítményét (összes hibáival együtt) bátran kiemelkedőnek nevezhetjük. 

Ez a konzervatív liberális világnézet vajon miért tűnt el szinte nyomtalanul a második világháború után? Miért foglalta el eszmei és politikai birtokainak szinte minden négyzetcentiméterét a baloldal? Nem született erre használható válasz, szinte még használhatatlan sem. A tény viszont itt áll előttünk: Nagy-Britanniában az első világháború után, Európa többi, nem szovjet ellenőrzésű részén a második világháború után a baloldal átvette a liberálisok szerepét a parlamentekben, kultúrában, médiában és a gazdaságban egyaránt. A konzervatív liberalizmus néhány öreg arisztokrata és nagypolgár magánügye maradt, amely velük szállt a sírba, amikor elérkezett az ideje. 

De mert az értelmiség meghatározó része mégiscsak kétszáz éve liberális, nem maradt más a számukra, mint a baloldalhoz való csatlakozás. Így született az európai szellemtörténet legtökéletesebb fából vaskarikája: a liberális marxista, aki rokonszenvvel tekint a Szovjetunióra és barikádokat emel saját szabadelvű kormánya ellen. És noha már nincs Szovjetunió és barikádok sem emelkednek, a liberális marxista él és működik tovább. 

E csodálatos fenomén keletkezéstörténetének megértéséhez a kulcs a gőg, a hübrisz fogalmán át vezet. Mi is az, ami az 1793-as, kisnemesből lett jakobinust, az 1917-es, nagypolgárfiból lett szovjet bolsevikot az 1968-as, liberálisból lett francia kommunistával összeköti? Nos, az önhittség. Mindháromnak az a meggyőződése, hogy birtokában van a világ jobbításához szükséges ismereteknek, és erkölcsi joga van ezen ismeretek érvényre juttatásához – bármi áron.

A magyar jobboldalon, de bizonyos mértékig a nyugat-Európain is szokássá lett kárhoztatni, minden bajok kútfejeként megnevezni a felvilágosodást és a francia forradalmat. A vád igaztalan: akik abban a szerencsében részesültünk, hogy a szabad világba születtünk, mindnyájan annak a szellemi és politikai szabadságnak a haszonélvezői vagyunk, amelyet akkor bátor emberek kivívtak. Az azonban nem kétséges, hogy a világjobbító önhittség is ekkor nyert – hogy stílszerűek legyünk – polgárjogot. Ekkor vált elfogadottá az a felfogás, hogy emberek egy, önmagát kiválasztó csoportjának joga, mi több, kötelessége, hogy a világot a maga meggyőződése szerint megváltoztassa. 

Minthogy a liberalizmus elválaszthatatlan a szabad választástól, a legfontosabb döntést tehát a népre bízza, a balliberális nézetek érvényre juttatásának a legfőbb eszköze a véleményuralom megszerzése lett és maradt. A néppel el kell fogadtatni, hogy vannak gondolatok, amelyeket nem gondolhat, viszont vannak, amelyeket feltétlenül gondolnia kell. „Felőlem mindenki úgy gondolkodhat, ahogy akar, feltéve, hogy nekem is megengedik” – ez a gondolatmenet a jakobinus-bolsevik-balliberális számára elfogadhatatlan. Hiszen ő tudja, mindenki másnál jobban, hogy hogyan kell gondolkodni, ergo a másként gondolkodást a nép számára károsnak tekinti, ami mint ilyen, megbélyegezendő és üldözendő. És noha a mai balliberális a korábbi, jakobinus és bolsevik eszmetársától eltérően nem küldheti guillotine alá és nem lövetheti tarkón politikai ellenfeleit, a szellemi autodaféra, a média máglyáján való megégetésükre mindenkor kész volt, kész ma is.

A fentiekből fakad a balliberális ember sajátos demokrácia-felfogása is. „Összességében az erő és a tekintély pártján áll a konzervatív ember, és az új, szokatlan jelenségekre, amelyeket az értékrendjén belül nem tud értelmezni, elkülönülve, moralizálva, esetenként kirekesztően fog reagálni, és ebben nagy egyetértésre számíthat a társadalom nem gondolkodó, csak a saját primer érdekeit néző, lassan mozduló többsége részéről.” Történetesen Gerle Éva írta eme árulkodó sorokat, de ezer hasonló idézetet lehetne találni. A társadalom többsége e gondolatmenet szerint buta, csak a saját primer érdekeit nézi, valódi érdekeinek felismerésére képtelen (hamis tudata van – ugye ismerős?). Mi ilyenkor a balliberális (jakobinus, bolsevik) teendője: a társadalom eme többségét meg kell akadályoznia abban, hogy például a választásokon kifejezze eme téves egyetértését. 

A jakobinus, a bolsevik és a balliberális ennek ellenére demokrataként tekint magára, mi több, valójában csak magát tekinti demokratának. Az ellentmondás könnyen feloldható: a jakobinus, a bolsevik és a balliberális önmagát a démosz, a nép valódi, őáltala felismert érdekében cselekvőnek tekinti. Nem azt adja a népnek, amit az akar, hanem amit – szerinte – akarnia kellene. Ezért minden eszközt jogosnak tekint, amellyel megakadályozhatja, hogy „a társadalom nem gondolkodó többsége” érvényre juttassa akaratát, helyette az ő, a balliberális által helyesnek vallott cselekvést kényszeríti ki.  

Az európai baloldal a 20. század folyamán felfalta, magába olvasztotta a liberálisok többségét. Akik aztán odabentről 1968-ra felfalták a baloldalt. (Magyarországon mindez érthető módon sokkal később, de sokkal gyorsabban, tizenöt év alatt zajlott le.) Saint-Just és Trockij utódai, Daniel Cohn-Bendit és barátai átvették a hatalmat mindazon eszközök felett, amelyekkel megteremthető és megőrizhető a véleményuralom, amellyel megakadályozható, hogy „a társadalom nem gondolkodó többsége” a saját feje után menjen, a saját belátása szerint hozza meg a döntéseit. 

Csakhogy Európa nagyobbik részén hetven éve béke van és demokrácia. A hosszú béke végre időt hagy a következmények végiggondolására, és a polgárok megértik, hogy a demokrácia nem a kiválasztott kevesek uralma az ostoba, nem gondolkodó sokaság érdekében, hanem az érdekeit hosszú távon megbízhatóan felismerni képes sokaságé, saját érdekében. 

A konzervatív liberalizmus számára pedig legfőbb ideje, hogy felébredjen sok évtizedes szendergéséből, és a köztér porondjára lépve felkínálja a gondolatait és megoldási javaslatait eme sokaságnak. Csak magát hibáztathatja, ha nem él az alkalommal.