A Hollóárnyék-trilógia második kötete hosszabbra, véresebbre és összeesküvésekkel terheltebbre sikerült, mint a Vér éneke. Tétlenkedésről ez alkalommal sincs szó, a harcok során Vaelinnek mindent latba kell vetnie, hogy a könyv végén győztesen sóhajthasson fel.
A Hollóárnyék-trilógia előző kötete, a Vér éneke (itt írtunk róla) szépen feladta a labdát a folytatásnak, A várúrnak. Anthony Ryan ezúttal azonban néhány ponton változtatott a jól bevált recepten, például az eddig megismert és megszeretett nézőpontokhoz újak csatlakoznak, így ötre duzzad a szemszögek száma, valamint a múlt elbeszélése véget ért, most már a jelenben vagyunk és a jövőre figyelünk. Vaelin Al Sorna fejlődése háttérbe szorul, a fejlődésregény műfaja más karakterek felé nyit. Ezek a változások lelombozhatják azokat az olvasókat, akik korábban nagy kedvvel forgatták a Vér énekét, azonban az újdonságok tovább árnyalják a regénytrilógia világát, a több szempontot biztosító szereplők ismeretlen mélységekbe kalauzolnak, ahol az epikus fantasy újabb pózba merevedhet, amit a műfaj rajongói imádnak.
Ryan megőrzi az előző regény stilisztikai eszköztárát - jól megírt, világos és lényegre törő szöveget olvashatunk: a Vér énekében erősebben archaizált az író, mint itt, és ahogyan korábban, a történetvezetés cselekmény-orientált maradt. A nézőpontokat adó szereplők szét vannak szórva a regény világában, először kalandjaik, majd egymásra találásuk lesz a fő mozgatórugója a narratívának. Ez túlságosan kiszámítható. Mindezek mellett persze szórakoztató, ahogy a hol fegyverrel, hol pedig a furfanggal megvívott csetepaték tétje egyre növekszik; és az is, hogy az újonnan bemutatott karakterek hogyan foglalják el helyüket.
Vaelin Al Sorna korábbi főszereplőből címszereplővé lép elő. Az Egységes Királyság új uralkodója Malcius Al Nieren kinevezi az Északi Végek várurának, így a fáradt hadfi északnak fordul. Lyrna Al Nieren, a királyság hercegnője lesz az egyik új nézőpont a regényben, diplomáciai küldetésben jár ellenséges területen. Egy teljesen új szereplővel és szemszöggel, Reva Mustorral ebben a könyvben ismerkedhet meg az olvasó. A lány különleges viszonyba kerül Vaelinnel. A már ismert krónikás, Verniers Alishe Someren ismételten a fejezetek elején kap helyet, a többi szövegrésztől eltérően a narráció egyes első személyű. A Vér énekében felbukkant, a Hatodik Rendben felnőtt, Vaelin által kedvelt Frentis testvér viszontagságait is nyomon követhetjük.
A problémám mindössze annyi, hogy ez egyfelől tipikus második könyv: a történet szálai szétszaladnak, mindenki tenné a maga dolgát, elvégre egy kataklizmát túlélt, mégis az átívelő narratívákban ilyenkor szokott csak színpadra merészkedni a valódi ellenfél. Ő az, aki át szeretné rajzolni a térképet, mindenkit térdre szeretne kényszeríteni, hogy aztán megparancsolhassa nekik, hogy kérdés nélkül szolgálják.
Másfelől ez a középső testvéri szerep, amennyiben három könyvről beszélünk, megfelelő lehet arra, hogy betekintést nyerhessünk a ryan-i világba. A mítoszképzés, az eredettörténetek most bontakoznak csak ki igazán. Korábban elfelejtett kérdésekre kaphatunk választ, újabb megvilágításba kerül egy-egy kérdés, de ez a világépítés felemás eredményt hoz. Kétségtelen, hogy a bejárt terület sokkal nagyobb, mint amit a Vér énekében feltérképeztünk, de a felfedező szereplőink segítségével nem jutunk olyan bőséges információkhoz, amiktől valóban közelebb érezzük magunkat a fiktív világhoz. Magyarán mondva, a felsorakoztatott civilizációk egyelőre alig kezdenek el kibontakozni.
Továbbá az író önkénye miatt a legtöbb szereplő ellenállhatatlan késztetést érez, hogy a 712 oldalas könyv döntő hányadát végigmenetelje. Bosszantó látni ezt az írói hozzáállást, ahol a cél szentesíti az eszközt: a nagyszerűen felépített szereplők zsinóron rángatott bábokként vonszolják magukat az írói akaratnak engedelmeskedve.
Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy A várúr egy jó regény. A megkezdett trilógiát sikerült árnyalnia, a világépítést ha nem is tökéletesen, de megoldotta, új és élvezetes karakterekkel gazdagította a már amúgy is népes szereplőgárdát, illetve olvasmányosságát is sikerült megtartania. A folytatás, a Queen of Fire 2015-ben jelent meg angolul, remélhetőleg a magyar rajongóknak nem kell sokáig várniuk erre a Fumax kiadványra.x
Tárik Meszár közel-kelet szakértő új könyvében hét közkeletű sztereotípiát vesz górcső alá az arab világról. És árnyaltabb, tényekre alapozott képet fest a Közel-Keletről, mint amit a nyugati híradások és a közbeszéd sugallnak.
Dolph Lundgren nem véletlen nem lett A kategóriás akciósztár, a rendező pedig soha többet nem készíthetett mozifilmet. Ezért is érthetetlen, miért érkezik június 4-én a He-Man – A világ ura méregdrága remake-je.
A Könyvmolyképző Kiadó arra kéri könyvkereskedő partnereiket, hogy a jövő héttől hagyjanak fel a fóliázás gyakorlatával.
Ahogy többször elmondtam, erősen torzítóak a nominális GDP összehasonlítasok.
Mint minden rendszer, ez is úgy indul el most hódító útjára, hogy lendületesen hangsúlyozza, hogy ő „más”, hogy ő majd megmutatja, hogy lehet más a politika.
Ez mind szép és jó, de nem inkább a svédországi Helsingborgban, a NATO-tagországok külügyminiszteri találkozóján elhangzottakról kellene tájékoztatnia a nagyérdeműt?
A „queerek” sem maradnak műsor nélkül.
A magyar válogatott szövetségi kapitánya elmondta, mi nem tetszett neki a mérkőzésen.
