Legszívesebben belerúgnánk, de közben szánjuk is a menekültet

„Egy Európa jelentős részét érintő tragédia zajlik szó szerint a szemünk láttára, akár most Röszkénél, akár korábban a Keleti pályaudvaron. Ettől függetlenül még azok is, akik együtt éreznek a menekültekkel, nyilván közben élik a maguk szokásos életét, szórakozni járnak a családjukkal, összejönnek a haverokkal egy sörre. Hogyan tudja ezt a kettősséget a tudatunk feldolgozni?

Jó kérdés, valószínűleg itt is ugyanaz a mechanizmus játszódik le sokaknál, mint amikor egy balesetnél is inkább maradunk passzív szemlélők, mint hogy aktívan belépjünk a helyzetbe: segítsen más, vannak rá elegen, miért pont én, még a végén hibázok, és akkor én kerülök bajba – a tudatalattink nagyon szépen el tudja rendezni a dolgokat. Főleg, ha látom, hogy azért sok az önkéntes, sok a rendőr, vannak hivatalok is – csinálják ők. Ez kétségtelenül egy passzív, de nem mondhatnám, hogy nem normális viselkedésmód ilyen helyzetben.

Igen, ez. Csak az a baj, hogy ha a feszültség, amit ez az ambivalencia kelt, tartósan fennmarad, akkor egy idő után az összes indulatom rájuk zúdul, és akkor fogom azt követelni, hogy csináljanak már velük valamit, vigyék innen őket, bárhogy, csak gyorsan.”