Közel-keleti pályaudvar

A Nyugat keleti kapuja a Keleti nyugati kapuja.

Sok erős képet láttam már a migrációs válságról, de ez a fenti fotó mindent visz. Balogh Zoltán (MTI) fotója. Az összetömörült migránsok látványa, ahogy előre meg hátra tekintenek a Magyarország polgári és civilizációs fénykorában épült, mára megkopott Keleti pályaudvar gyönyörű, bezárt kapui előtt; ahonnan az álmaik földjére, Németországba juthatnának a vonatokkal, de zárva vannak előttük az elképzelt földi mennyország, pontosabban az egyre valóságosabb Európa-erőd kapui.

Knockin’ on Heaven’s Door. Az történik.

Közelről látom az egészet. Egészen közelről. Én vagyok az az újságíró, aki a nap 24 órájában ezzel a belső-budapesti migránsválsággal foglalkozik. Ezzel kel és fekszik. Szó szerint. Napközben azért, mert firkász vagyok és csak erről szólnak a hírek. Estétől reggelig meg azért, mert ott lakom a környéken. Az ablakomon keresztül látom és hallom, ami a Keletinél zajlik. Hetek óta. Napról napra fokozódik a helyzet. Ami tegnapelőtt még elképzelhetetlen volt, holnaputánra már szép emlék lesz az akkori állapothoz képest.

De nem, nem én vagyok az, aki egy kényelmes fotelből, kellő távolságból világvégét vizionál az olvasóinak. A helyzet rossz, de lehetne még rosszabb is. Persze holnapra rosszabb is lesz − ennyit megtapasztaltam az elmúlt hetekben. Ami elromolhat, az el is romlott, hello Mr Murphy.

*

A Keleti környéke, jó száz éve, csak úgy

Ami a Keletinél van, az nem állapot. Ami itt van, az senkinek sem jó. Sem a migránsoknak, sem a város lakóinak. Nem kellene ennek történnie. Magyarország többet érdemel. Budapest többet érdemel. A menekültek is többet érdemelnek.

Olyan nincs, hogy egy nyugati főváros egyik főterén hetekre berendezkednek valódi személyazonosító okiratok nélküli, jobbára ismeretlen hátterű, távoli országokból jellemzően illegálisan érkező emberek, főleg fiatal férfiak, de nők, gyerekek, családok is. Aztán csak úgy ott vannak, léteznek, lébecolnak egyik napról a másikra. Úgy, hogy a minimum minimumán túlmenően gyakorlatilag nincs normálisan megszervezve az ellátásuk. El tudnánk ugyanezt képzelni mondjuk a Brandenburgi kapunál? A Trafalgar téren? A washingtoni Capitolium dombján?

Valami itt csúnyán félrement.

Ami itt mostanra kialakult, az anarchia. Amikor ezeket a sorokat írom, nem az EU tétovaságára, nem a németek össze-vissza beszélésére, nem a nyugati sajtó újabb, kettős mércés Magyarország-gyalázásaira gondolok. Az mind egy másik téma.

Most Magyarországra, a magyar államra, a hatóságokra gondolok. És arra, hogy itt már rég rendnek kellene lennie. Első blikkre, egy rövidke ideig, az akkori körülményekhez képest elfogadható volt, hogy a Baross téren kapnak valamiféle ellátást, egyfajta létezési keretet a migránsok az úgynevezett tranzitzónában. De az elmúlt két hétben ez már messze nem volt elég Közbiztonsági, közegészségügyi, rendészeti és nemzetbiztonsági problémagóc alakult ki. Rég meg kellett volna szüntetni az egészet. Rég rendet kellett volna vágni. A mai magyar kormánynak, élén Orbán Viktorral állítólag pont ez az erőssége. Hogy van akarat és van képesség az akarat megvalósítására. Van válságstáb? Hol van a válságstáb? Az egy főre jutó két kormánybiztos országában miért nincs már egy kijelölt, felelős, megbízott személy, aki kiáll és elmondja, mi van, mi lesz és miért? Nem csak nekünk, magyar állampolgároknak, de a migránsoknak is, tisztán, érthetően, világosan.

Lehet, hogy a Keletinél kialakult helyzet meghaladta politikai vezetőink és a magyar állam különböző szerveinek, a vasútnak, a rendfenntartóknak, a városi közszolgáltatóknak, közterület-fenntartóknak a képességeit? Mert Ausztria és Németország zavaros reakcióitól, politikai és médiaelitjüknek szemforgató álszentségétől függetlenül nem kellett volna, hogy kialakuljon ez a Baross téri, semmiben lebegő purgatórium.

Mert purgatórium ez, bizonytalan, büntető, testileg-lelkileg megviselő átmeneti állapot a migránsok és a körüllakó magyar állampolgárok számára is. El kellett volna kerülni, nagyon el kellett volna kerülni a hétfői vonatindításokat. Aztán a vonatindítások lefújását. A rendőrök hol kemények, hol jóságosan megengedők. A MÁV hol ezt csinálja, hol azt. Vannak, akiket elvisznek valahová, vannak, akik maradnak. Vannak, akik elmehettek a vonattal, és vannak, sokan vannak, akiknek maradniuk kell. Zavar támadt a rendszerben, hatalmas zavar. Ha valami embertelen, akkor ez, a remény belebegtetése majd visszavonása az.

Ha nem lesz most már egy gyors változás, egyre többen fogják azt hinni, hogy a keménykedést plakátokon, nemzeti konzultációkon és sajtótájékoztatókon nagy kedvvel gyakorló kormány egyre képtelenebb a valódi cselekvésre, méghozzá az állam egyik legalapvetőbb feladata, a belső rend fenntartása terén. Amire pedig oly szívesen hivatkozik. Egy hozzám közel álló ember ezt úgy fogalmazta meg: „Ha még az SZDSZ lenne kormányon, megérteném, hogy ez és ennyi történik. De hogy az Orbánék alatt...”. És azért ez igen kellemetlen állampolgári kritika az orbáni állam hatodik évében, nem?  Mi van, ha a migránsokon túl egyre több magyar állampolgár is úgy fogja érezni, ott hagyta, cserbenhagyta őket az állam, a kormány, a város a Baross téri felfordulásban?

A migránsok tényleg az általuk elképzelt földi mennyország szó szerinti kapujában állnak itt, hiszen hosszú útjuk során tényleg a Keleti az, ahonnan először lehet elérhető módon közvetlenül eljutni az idealizált Németországba (melynek pőre, valóságos hétköznapjaiban éppen most az év eleje óta a 340. támadást (!) regisztrálták a menekültszállások ellen. 

Közben itthon, a lenézett, lerasszistázott, leidegenellenesezett Magyarországon nincsenek ilyen támadások. Feszültség persze van. A magyar emberek, a Keleti környékén élők vagy szívják a fogukat, vagy morognak magukban vagy útitársaiknak. Hallom nap mint nap, reggel és este a saját fülemmel. De balhé, az nincsen. Némi katasztrófaturizmuson kívül spontán kialakult egy párhuzamos társadalom, ahol mindkét fél leginkább ignorálni akarja a másikat. Bár ma már volt dulakodás, de a migránsok és a rendőrök között. A helyzethez képest a fővárosiak, a környékbeliek türelemmel viselik az egyre vállalhatatlanabb körülményeket.

De fáradok. A feleségem is fárad. A kisfiunk, az nem, mert még nem fogja fel, mi történik odakint. Remélem, még sokáig nem is fogja. Ő reményt ad. Ahogy a migránsoknak is a saját gyermekeik. Közelről látom ezt is: ha kinézek az ablakomon, pont a szemközti ház aljában a falnál húzódik meg egy többgyermekes család, a bezárt Habos Oldal söröző kopott bejáratánál. Feleségem az előbb levitt nekik egy kis csomagot, takarót, élelmiszert, csokit. Ülhetnének ők is egy kényelmes kis lakásban és ülhetnénk mi is kint, előttük egy idegen város utcájának mocskában − gondol ő is bele a helyzetükbe. Ilyenkor mindannyiunkban megszólal az elemi szolidaritás vészcsengője.

A migránsok maguk szintén türelemmel viselik az állandósult átmeneti állapotot. Csoda, hogy még nem történt nagyobb dühkitörés, zavargás. Részemről persze mélyen elítélném, ha ez történne. És bizonyára vannak olyanok is, nem is kevesen, akik alig várják, hogy egy ilyen jó kis szaftos migránsbalhé legyen. Hát ne legyen. Rendszeres füttykoncertjeik, összecsődüléseik, azok vannak, most már jó pár napja, kora reggeltől késő estéig. De egyelőre senki haja szála nem görbült, senki nem rongált meg semmit. A lehetőségekhez képest civilizáltan tűrik a remény és reménytelenség lelki hullámvasútját.

De mindez nem mehet tovább. Oldják meg végre az elhelyezésüket egy legalább minimálisan humánus módon és környezetben! Szüntessék meg végre ezt a bizarr belvárosi menekülttábort! Érvényesüljön a JOG és a REND, a law and order uralma! Ennyit a migránsok is érdemelnek. Ennyit mi is érdemlünk

Csak ennyit kérünk mi, Keleti környékén élők, budapestiek, magyarok.

*

És amíg a fenti nyitóképet nézem, belegondolva a migránsok, a magyarok, a hétköznapi polgárok, a döntéshozó elitek, egész Európa helyzetébe, Bob Dylan örökbecsűje jár körbe-körbe a fejemben, értse mindenki úgy, ahogy akarja.

Mama take this badge from me
I can't use it anymore
It's getting dark too dark to see
Feels like I'm knockin' on heaven's door

Mama put my guns in the ground
I can't shoot them anymore
That cold black cloud is comin' down
Feels like I'm knockin' on heaven's door