Még a Dűne írója sem tudja, hogy miről szól a prófécia
Szokás egy-egy legendának a mélyére ásni, elveszni múltjának részleteiben, de 10 000 év alatt birodalmak omlanak össze, így elég ritka, hogy ennyire messze utazzunk vissza az időben.
A Wayward Pines folytatása hozza az első kötet borzongató-faktorát, egy kicsivel lemarad az elődtől. (Ha valaki nem olvasta az első részt, akkor SPOILERVESZÉLY!)
„A főszereplő, Ethan Burke megtudta Wayward Pines titkát, de ettől nem lett jobb a lelkecskéjének. Tökéletesen tisztában van vele, hogy családja és az egész város védelmében el kell titkolnia mindenki elől, amit megtudott és a helyi kiskirály, David Pilcher szolgálatába kell állnia. Így hát seriffként tengeti mindennapjait, egészen addig, amíg meg nem találja egy nő holttestét a kisvárost körülfutó úton. Innentől viszont Ethan úgy érzi, hogy Pilcher „óvó” vezetése sokkal inkább emlékeztet a zsarnokságra, ahol senkinek nincs magánélete és nem szólhat szabadon. Ezért elhatározza, hogy kitalál valamit a Wayward Pines tudatlanságban tartott lakóinak felszabadítására.
Ethan karaktere jóval több teret kap, mint az első kötetben. Immár nem csak a családjáért aggódhat, hanem a komplett mikrotársadalomért is, aminek a rendben tartásáért felel. Emellett kénytelen hárítani a gonosz városvezetés kétségeit, amelyek mind felé irányulnak, miközben próbál a radar alatt repülve összejátszani azokkal az emberekkel, akik sikeresen kiműtötték magukból a megfigyelésért felelős chipjüket és apránként szervezkednek. Vagyis sokkal rosszabb a helyzete, mint az első részben. Próbálna szabadulni, de egyúttal kénytelen magára ölteni az ideális műanyagvároska ideális tagjának hazug szerepét is. Pilcher karaktere ezzel szemben fokozatosan megmutatja az igazi arcát. Amíg az első kötet végén elhitte az ember, hogy valóban jót akar és ezért tart mindenkit bezárva, addig itt szépen fokozatosan ismerünk meg egy pszichopata elmebeteg diktátort, amelynek kibontása során a szerző kifejezetten izgalmas múltbéli szálakat használ. Tobias karakteréhez ellenben az égvilágon semmit nem ad hozzá a sok erdőben vadászgatós jelenet, ahogyan az őrült Pam sem lesz kevésbé vagy még inkább őrült attól, hogy az író igyekszik többet bontogatni.”