A geekség előfutárai #5 – Jevgenyij Zamjatyin: Mi

„Zamjatyin műve teljesen realistán képes bemutatni egy olyan társadalmat, amelyben nincsenek egyének, minden megkülönböztető jegy (így a főhős kelleténél szőrösebb keze) szégyen, és ahol még a művészet is a propagandára korlátozódik. A legrémisztőbb az egészben, hogy ebben a társadalomban az emberek boldogok. Nem tettetnek, nem színészkednek, nem hazudnak, hanem tényleg boldogok, mert nem kell döntéseket hozniuk. Persze ez nem valódi boldogság, mert közük nincs semmiféle valódi érzelemhez. Mindeközben tisztában vannak vele, hogy hajdanában létezett szabad akarat, csakhogy sosem tapasztalták, így nem tudják, hogy milyen érzés szabad akarattal rendelkezni. De a kiszámított világba már évszázadokkal ezelőtt belekényelmesedtek, így nem is kíváncsiak rá – a kíváncsisághoz is szükség volna a szabad akaratra. Mindenki birkamód ünnepli az értelem megsemmisítő diadalát az érzelmek felett. (…)

Míg egy klasszikus disztópiában, így a Miben sem képes győzni a főhős, addig a jelenkori antiutópiák a piedesztálra emelnek egy-egy fiatal, tehetséges fiút vagy lányt, aki tiszta szívével és kemény helytállásával bizonyítja, hogy a diktatúrákat igenis meg lehet dönteni. Sajnos ezek a művek, mint A kiválasztott vagy Az éhezők viadala csupán azt bizonyítják, hogy rég nem beszélhetünk disztópiákról, csupán young-adult sci-fi kalandregényekről. Az a furcsa (vagy inkább szomorú) ebben a beolvadási folyamatban, hogy míg az első, ’90-es évekbeli tini-disztópia, Az emlékek őre, noha a fiataloknak szólt, de a zamjatyini hagyományokat követte, addig a mostani zsáneresedett regénydömping teljesen eltér az műfaj őseredetijétől. Közhelyszámba megy, hogy valódi disztópiát csak az tud írni, aki testközelből, vagy legalábbis a második sorból figyelve tapasztalta meg a diktatúrát, de valóban igaz. Az amerikai Y/A disztópia-mánia csak azt bizonyítja, hogy rendkívül rövid idő alatt lehet kiherélni egy komplett zsánert azzal, hogy a legközpontibb fogalmával nem vagyunk tisztában. Míg az utópiák lassan és fokozatosan adták át saját gondolatvilágukat a tudományos fantasztikum számára, addig a disztópia hirtelen és rendkívül dicstelen módon olvadt be a science-fictionbe, inkább gyengítve, semmint erősítve a sci-fi műfaját.”