Szíriáról, a Közel-Keletről és a körülötte zajló vitáról

Vendgégszerzőnk, Nagy Attila, a Corvinus hallgatójának írása

A Mandinernek a szíriai helyzetről interjút adó (Ez nem arab és nem tavasz) Sógor Dániel tanár úr nyilvánvalóan – talán közismerten ­– elfogult Szíriával kapcsolatban, ugyanakkor biztosan sok olyan belsős információja van ami itthon keveseknek.

Elemzése főként realista és (nem csak) ezért jobban használható ilyen stratégiai kontextusban.

Pont emiatt a realista szemüveg miatt gyengül meg a gondolatmenete az államok belső kérdéseiben az elnyomásról. Én nem rasszista vagy imperialista felhangoknak értelmezném például a Líbiáról szóló kommenteket: elnagyoltak, de történelmi tapasztalat mondatja őket és valószínűleg igaza is lesz. Nem a líbiai arab/berber lakosság valamiféle különleges lelkülete, egyéni lelkületei miatt; hanem legfőképp amiatt, amit 10-30 évi káosz és polgárháború csinál egy társadalommal és annak igényeivel.

A vele vitatkozó Iványi Mártont (cikke a Mandineren: Szíria: Geostratégiai árnyak és árnyalatok) nem ismerem, de alapvetően jó kritikáját adja Sógor írásának. A szír Baath-rezsim egyértelműen sokkal több kritikát érdemel, mint amit Sógor adott neki.

Azt javaslom, hogy állítsuk párhuzamba az ország helyzetét/kormányát és a külföldi beavatkozások jellegét/mértékét az Öböl-országokkal vagy Szaúd-Arábiával, és így tovább. Nyilván semmilyen normatív szempont (pl. demokrácia) nem játszik szerepet a külső be- vagy be nem avatkozásokban.

Nem is érezném szerencsésnek, ha mi innen ítélkeznénk ezen országok rendszerei és társadalmai fölött; ha úgy tekintenénk, egy bizonyos demokrácia-szint alatt már jogos (polgár)háborút szítani és káoszba taszítani egy országot. Mert az egyértelmű, hogy az összes érintett külső hatalom tevékenysége nem állhatna távolabb a humanitárius intervenciótól.

Sógor Dániel geopolitikai, stratégiai magyarázata az arab tavasz okaira és lefolyására világos és jó, nem is hinném, hogy bárkinek meglepő vagy összeesküvéselmélet-szerű lett volna.

A szíriai helyzet kiigazításán túl viszont Iványi Márton, nagy részben az országok belső jellemzőire koncentráló elemzési megközelítése miatt, inkább mellélő.

Izraelnek jelentős problémái voltak és vannak Szíriával. Úgyhogy igen, szerintem elég egyértelműen előnyös Tel-Aviv számára egy „ismeretlen Szíriával” fizetni azért, hogy Irán két nagyon erős szövetségesét/proxyját elveszítse Izraellel szemben.

És végül Irán: itt téved Iványi a legnagyobbat – ahogy én látom, nem vagyok különösebb (illetve semmilyen) Irán-szakértő. Az emlegetett „Rouhani-nyitást” én nem venném komolyan. A geostratégiai megközelítés pontosan azért jó, mert nem hiszi el, hogy egy politikus majd gyökeresen megváltoztatja az ország érdekeit és hosszú távú stratégiáját. A perzsa állam esetén sincs így, sőt mindkét hírhedt proliferátor ország esetén láttuk a „barátkozás árnyékában történő fegyverkezés” taktikáját. Ezen a ponton tehát sokkal inkább Sógornak adnék igazat.

Az viszont nagyon igaz, hogy a fekete-fehér gondolkodásmódra nincs szükség: szerencsére akármennyire is elfogult Sógor, ez aligha süthető rá, még az Aszad-rezsim megítélésében sem.

Zhou Enlai okosságát (Iványi Márton idézi a közkeletű anekdotát, miszerint Mao jobbkeze, Zhou Enlai, amikor a szűk kétszáz évvel azt megelőzően kitört francia forradalom hatásairól kérdezték, azt felelte: „még túl korai megítélni”), illetve Sógor közéleti tevékenységének a szír krízisre való vélt hatásait én inkább nem írtam volna bele ebben a vitába, nehogy azt a látszatot keltsem, hogy személyeskedni és vádaskodni akarok.

Egyik szerző szakmaiságát vagy személyét sem célom értékelni ebben a csapongó kis írásban, mely egy egyperces posztként született meg. Elsősorban arra akarok rámutatni, milyen könnyen el lehet hasalni, amikor rossz elemzői szemüveggel állunk hozzá egy témához.