A leterített jog

„A magyar–szerb határnál létrehozott két konténersor (»tranzitzóna«) és az azokban lefolytatott eljárás jogsértő, embertelen és nemzetközi kapcsolatainkra ártalmas.

A konténerekben a ruházatátvizsgálás és a fényképezés/ujjlenyomatvétel után a kérelmezők egy különösen gyors eljárásban – amelynél a tolmács csak telefonon működik közre – adják át azt a határozatot, amely szerint nem Magyarországnak, hanem Szerbiának kell eljárnia az ügyében. Vagyis nem azt mondja ki a határozat, hogy a kérelmező nem menekült, hanem azt, hogy a »kell-e menedékjogot biztosítani a kérelmezőnek?« kérdést Szerbiának kell eldöntenie, s ha menekült, akkor Szerbiának kell ellátásáról gondoskodnia addig, amíg a saját lábára nem áll. Az Európai Unió statisztikái szerint a szír, afgán és iraki kérelmezők átlagosan 75–95 %-a minősül menekültnek.

A magyar állam a területén beadott kérelmek elfogadhatatlannak nyilvánításával az érdemi eljárás lefolytatásának és a menedék nyújtásának feladatát áthárítja Szerbiára. Mégpedig egy többszörösen jogsértő eljárásban. A kialakult helyzet legkritikusabb pontjai a következők:

1. Szerbia nem biztonságos ország, még akkor sem, ha a kormány rendeletében ezt állítja róla. A szerbiai viszonyokat a kormánynál sokkal behatóbban ismerő ENSZ Menekültügyi Főbiztosság, az Amnesty International és a magyar Kúria is ellenkezőleg gondolja. Szerbia 2013-ban a sok ezer kérelmező közül mindössze két török és két szír állampolgárnak nyújtott védelmet, 2014-ben még több kérelmező közül egyetlen töröknek és öt szírnek.

2. Eszerint a Szerbián keresztül érkezők kérelmét nem szabadna elfogadhatatlannak tekinteni. Ha a BÁH mégis ezen az alapon akarja lezárni az ügyet – nem döntvén arról, menekült-e a személy vagy sem – a kérelmező felülvizsgálati kérelmet nyújthat be, amelynek a kiutasítás végrehajtására halasztó hatálya van – törvény szerint. A gyakorlatban azonban a kérelmezőt azonnal kikísérik a kerítés és a magyar–szerb határ közötti keskeny sávba. Így a hatékony jogorvoslathoz való joga elenyészik, hiszen étlen-szomjan a termőföldön ülve aligha lesz abban a helyzetben, hogy olyan iratot szerkesszen, amelynek alapján a szegedi bíróság kimondhatja, hogy a hatóság tévedett, mert az adott személy tekintetében Szerbia nem biztonságos, így ügyét érdemben kell vizsgálni. A hatékony jogorvoslat hiánya nyilvánul meg a kiutasítás elleni védekezés lehetőségének elfojtásában is. Miképpen is tudna a kiutasított a kiutasítás jogszerűségét vizsgáló bírósági eljárásban a kerítés túloldaláról részt venni?!

3. A bánásmód embertelen, a kérelmezők túlnyomó többsége menekült, akinek a védelmére Magyarország az 1951.évi genfi egyezményben kötelezettséget vállalt, és ez az egyezmény nem ismeri a biztonságos harmadik ország kibúvóját. Vagyis: a magyar hatóságok valóságos menekülteket lényegében kilöknek a két ország határterületére, ahol semmilyen infrastruktúra nincs és semmilyen garancia nincs arra, hogy Szerbia ügyükben el fog járni.

4. Az eljárás sérti a magyar-szerb határon történő visszaadásra vonatkozó EU–Szerbia egyezményt. A 2007. évi egyezmény szerint »egy személy visszaadatását megelőzően Szerbia és [Magyarország] illetékes hatóságai írásban előre rögzítik az átadás időpontját, a belépés helyét, az esetleges kíséretet és az átadásra vonatkozó egyéb szükséges információt«. Ebből semmi sem valósul meg, amikor a kérelmezőt kiutasítják és a határra kísérik.

5. Az eljárás sérti a menekülő és a biztonságos harmadik ország informálására vonatkozó kötelezettséget. Az úgynevezett eljárási irányelv vonatkozó szabálya szerint ha egy államban alkalmazzák a biztonságos harmadik ország kategóriáját, akkor »a kérelmező számára kiállítanak egy dokumentumot, amely a harmadik ország hatóságait az illető ország nyelvén tájékoztatja, hogy a menedékjog iránti kérelmet érdemben nem vizsgálták«. Ez most nem történik meg, így ez uniós kötelezettségszegés.

6. Az eljárás megtévesztő. A magyar hatóságok azt a képzetet keltik, hogy a konténersor nincs Magyarország területén, aki oda belép, még nem lépett be Magyarországra. Ez nem igaz. Nincs »senkiföldje« a két ország között, a konténersor magyar terület, ahol magyar törvényeknek kellene érvényesülnie. Ebből az is következik, hogy akinek a kérelmét befogadhatatlannak találják – ismételjük: nem azt mondják ki róla, hogy nem menekült, csak azt, hogy ügyében Szerbiának kellene eljárnia! –, azt a rendőr nem Szerbiába kíséri a kiutasítás nyomán, nem is a »senkiföldjére«, hanem a kerítés Szerbia felőli oldalán levő magyar területre. Ha Szerbia – joggal, hiszen a vonatkozó eljárását Magyarország nem követi – megtagadja, hogy ezt a személyt visszaengedje, akkor magyar területen marad – a semmiben. Ez is embertelen bánásmód.

7. Az eljárás alkalmatlan a probléma kezelésére: napi száz kérelemről döntenek, miközben több százan, akár több ezren keresnek oltalmat. A feltorlódó sokaságban – okkal – nőni fog a feszültség.

8. Az eljárás tönkreteszi a szomszédsági kapcsolatainkat. Ha Magyarország áttereli az útvonalat Horvátország és Szlovénia felé ezzel azt juttatja kifejezésre: nincs benne semmi szolidaritás, rövidlátó és önző politikát folytat. Ha azt reméli, hogy a 7,5 milliós Szerbia fog eljárni az idén rajta keresztül érkező két–háromszázezer ember ügyében és fog menedéket nyújtani az arra jogosult 70–90 százaléknak, akkor politikailag vak, és a lehetetlent kívánja, megrontva ezzel a kényesen óvandó jó magyar–szerb kapcsolatokat.”

(Közlemény.)