„A Balatonnál él. Nem hiányzik a fővárosi nyüzsgés, az állandó jelenlét? Nem esik így ki az irodalmi életből, ami, valljuk be, elsődlegesen fővárosközpontú?
Nem, egyáltalán nem hiányzik az úgynevezett irodalmi élet. Három éve lakunk tartósan, télen-nyáron Balatonhenyén, a Káli-medencében, ami amúgy mostanában rettenetesen fölkapott hely lett, legalábbis így tűnhet – mert a nyüzsgés és a felső kategóriás kocsik áradata szigorúan a nyári hónapokra korlátozódik. A második kislányunk már itt született, Ajkán – Tapolcán ugyanis megszűnt a szülészet. A nagyobbik lányomon pedig, aki idén kezdte az óvodát Köveskálon, azt látom, hogy lényegileg meghatározó a számára mindaz, ami ebben a százlakosú zsákfaluban körülveszi. Szerencsére egész sok korabeli gyerek van itt, és nem csak a nyaralók között. Ezzel együtt egyáltalán nem gondolom normának vagy idillnek, ahogy itt élünk. Vidéki fiú vagyok, a gyerekkorom jelentős részét kemenesaljai falvakban töltöttem, és felnőttként úgy határoztam, próbáljuk ezt meg itt, együtt, a legteljesebb egyetértésben a feleségemmel.
Verseiben is megjelenik a természet. Ennyire inspiráló tud lenni egy alkotó számára a táj?
Számomra ez a környezet – a völgybe épült falu egyik oldalán bazaltvulkán, a másik oldalán karsztfennsík – minden szempontból van olyan rétegzett és összetett, mint mondjuk a kelet-londoni embersűrűs dzsungel, ahol szintúgy éltem korábban. Sőt. Dinamikus lények vagyunk, idővel máshová, majd megint máshová kerül a fókusz és máshová a hangsúlyok. A tájvers amúgy sem abszolút kategória, sokkal inkább egy széttartó gyűjtőfogalom. Legutóbbi verseskönyvemben, a négy évvel ezelőtti Hétsarkúkönyvben a Celldömölk melletti Sághegy szétbányászását igyekeztem a magam életébe beleírni. Most a Balaton-felvidék fiktív irodalmi mélymúltját próbálom történeti jelleggel, ugyanakkor a frissen születő vers igényével megalkotni. Arra gondolok, hogy a latinok idején a szántóföldből kifordított nagy köveken az ekevas karcolta rajzolat egészen hasonló lehetett, mint ma.”