Európa unalma a menekültek félelme − Migráció és mi X.

Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.

Európa unalma a menekültek félelme

Böcskei Balázs politikai elemző, az ELTE oktatójának írása

Elég hangosan kell majd nevetni azokon, akik szerint a jövőben még mindig az „európai identitás” és az „európaizáció” lesznek azok a kifejezések, amelyek köré a leginkább uniós pályázatokra szakosodott szervezeteknek konferenciát kell szervezniük. Megszámlálhatatlan workshop, tanulmánykötet és „indulunk Berlinbe” konferenciajárat foglalkozott már úgy a fenti témával, mintha még mindig 1989/1990 lenne. Mintha Európa nyelve nem egy makrogazdasági, fejlesztéspolitikai, K+F technokrata beszédmód lenne, mintha Európa az Örömódába oltott euroglobál értelmiségi hangorkán ellenére nem éppen az egyenlőtlenségek regionalizációjáról, a függőségi és hierarchikus – nemzetközi munkamegosztásból fakadó – viszonyok fejlett országok általi konzerválásáról, a nemzetek közötti szolidaritás felmondásáról, az offshore gazdaságokba ágyazott költségvetésekről, a döntések nélküli Európáról szólna.

Holott létezik európai identitás és kultúra, élő hagyomány a könyvekben, zenékben, tüntetések dinamikájában, menekültek melletti szolidaritásban, stb.; viszont kétségkívül nehéz lenne megfogalmazni, hogy miben is áll az, ha a politikai egyéniség nélküli európai vezetőkre tekintünk.

Azok, akik nem mernek vagy tudnak döntéseket hozni, azoktól se migráns, se menekült, se bevándorló, se (be)fogadó ország, se együtt érző honpolgár nem várhat semmit. A kontinentális Berlin-Európában ma Németország fogalmaz meg irányelveket, akaratokat, old fel döntési helyzeteket – hol realista keretben, hol indoktrináló módon; mások pedig lihegve, védekezésre képtelen módon mondják fel a merkeli irányt, miközben országukban az egy félév alatti atrocitások számát már a Google keresője sem bírja el. A francia (baloldal) baloldal(ának) politikai unalmassága és létezésének oknélkülisége talán Európa unalmasságát és tanácstalanságát is túlszárnyalja.)

*

Egy dezintegrált, a beszélt gazdasági nyelvében illegitim, döntésképtelenségben lebénult, politikai egységesülésében megkérdőjelezett, erőltetett európai identitásában tartalmatlan, örök békére lefegyverzett, gyenge, passzív Európa áll szemben mozgó és növekvő belső és külső kihívásokkal.

Ebbe a térbe érkeztek meg az új nomádok, a globális csavargók, a menekültek, mindazok, akiket látva, tapasztalva, segítve Budapest közterein – előbbieknek köszönhetően újra, pontosabban máshogy lett politikai a köztér – okkal lehet meg az az érzésünk, hogy Európa tanácstalanságát, döntésképtelenségét, elvárás-rendszerének hiányát, a Nyugat és Kelet közötti szolidaritási csatorna politikai felrobbantását, az európai kettős mércék és azok „keleti” elutasítását nagyon meg fogják fizetni a menekültek. Akikről nem tudjuk, hogy meddig maradnak, és ha elérnek a nagy önbizalommal a most 800 ezer menekültet befogadni készülő Németországba – amely mögött leginkább a többi tagállam befogadópolitikájának katalizálása áll –, akkor sem tudják hova érkeztek. Stefano Bottoni kellő hatásvadász módon fogalmaz, amikor azt írta: „nincs európai álom, nincs semmi”.

Mindez a hazai baloldalnak nem tűnik fel, mert az még mindig az Új Magyarország Fejlesztési Tervben elképzelt Európában gondolkodik; a jobboldal pedig belpolitikai szándékkal, egyúttal az állampolgári tudatot roncsolva, a szolidaritás hálóját beláthatatlan időre felbontva, az egyébként is és nem késő modern „módon” fragmentált társadalmat szétszaggatva kihasználja azt az európai tanácstalanságot, amely sokadik éve nem tud mit kezdeni vezetőjével, Orbán Viktorral, az illiberális tendenciákkal, mindazokkal a jelenségekkel, amelyeket a magyar nyilvánosság jó pár év késéssel általában akkor vesz észre, ha azokat Fukuyama vagy Zakaria mondja.

Ebben az Európában a Nyugat kötelező kvótát követel, melyre többek között a lengyelek, a szlovákok, a magyarok beintenek, Ausztriában az FPÖ vezet, a Svéd Demokraták köszönik, jönnek fel, a magyarok pedig... de ezt tudjuk.

*

Korábban – nem egyetértve a „terelés-diskurzussal” – utaltam rá, hogy fegyelmezett válaszokat kell adni a bevándorlás-problematikára, mert a Habony Művek ajándéktémát kaptak; és mivel nem Magyarország oldja meg a kérdést, úgy a megoldásnélküliség a kormányzó jobboldal stagnálását eredményezi, a napirend jobboldali (Jobbik-Fidesz) uralását.

Orbán nincs egyedül populizmusával, sok európai politikus elégedett, hogy a francia miniszterelnöknek bírálólag most pont Orbán és nem ők jutottak eszébe. Amíg Orbán van, mi is vagyunk – gondolhatják. S amíg Orbán van, addig van olyan magyar kormányszóvivő, aki magukat áldozattá tévő emberről beszél 71 menekült halálakor, és lesz olyan baloldal, amely a holokauszthoz és a náci transzportokhoz hasonlítja az előbbi szörnyűséget. Ebben az egymást, továbbá egymás túlzásait és ostobaságait feltételező beszédmódban és politikai konstellációban kizárólag azok járnak rosszul, akiknek ma a túlélés annyi, hogy legalább nem zsúfolódnak össze kocsikban, hogy legalább kedd után enyhülés lesz az időjárásban. Mennének tovább, de egyelőre nem várják őket, itt viszont láthatóan fenntartóztatják és megállítják őket − generálva ezzel a köztéri vizuális stigmázását, a hazai választói nagykoalíciós idegenellenességet, a hátuk mögé néző politikusi megszólalásokat.

Nevetséges az is, ha valaki instrumentalizálja a menekülteket és a bevándorlókat, ha jelen esetben úgy hivatkozik rájuk, mint a demográfiai csapda és nyugdíjrendszer megoldóira. Többek között Európa ezen technokrata gazdasági nyelve eredményezte azt, hogy nem tud ugyanolyan és ugyanazon a politikai nyelven beszélni a tagállamok összessége, hogy legyintenek a globális közgazdász-turisták, ha olyan érveket talál mondani egy nem szélsőjobboldali, mely szerint a társadalmi integráció nem csak munkaerőpiaci integrációt jelent. Mondjuk nem is előbbiek fizetik meg az árát utóbbi mondat igazságának.

Az teljesen világos, hogy a magyar jobboldal minden racionális vita keretét negligáló, adóforintokba ágyazott bevándorló-ellenes kampánya, szögesdrótja, köztéri állóháborúja, teszkógazdaságos humanitárius szolgálata elutasítandó, és egy olyan politikai helyzetet idéz elő, amelyben magyar civilek szintén az egyébként adat- és információ halászatban mértéket nem ismerő Mark Zuckerberg Politikai Algoritmus Gyárához fordulnak. Ki fognak merülni a civilek energiái, évszakváltozás közeledik – akárcsak újabb menekültáradat –; ott pedig, ahol Kovács Zoltán kormányszóvivő, ott a mélyben a kormányzó erők nem a megoldásokon munkálkodnak. A magyar baloldal e téren mindegy, mit csinál, mert nem látszik. Ferenc, a kvázi baloldali Disney Pápa aktuális Vatikánból megfogalmazott zsibbasztóan okos üzeneteinek posztolása még nem politika; a külföldi baloldalaknak viszont komoly kihívásai vannak – újfent –, figyelmeztetések ilyen dokumentumokban és ilyen tapasztalatokban.

Elképzelhetetlen korunk most újabb elgondolhatatlan kimenetelű kihívással szembesült, nem utolsósorban egy, a társadalmi konfliktus örök pacifikálásának gondolatától lenyűgöző módon elkényelmesedett, válságkezelésének válságát még több doktrinerséggel „működtető” európai elit folytán. Utóbbi nem volt felkészülve arra, hogy nem lesz igaza, hogy a történelem sem Európában, sem máshol nem ér véget.

Viszont a történelem korábban már megmutatta, hogy képesek politikai egyéniségek születni és létezni, egyszerre többen is egy időben, talán ebben bízhatunk most is. Egy vezető döntéseket hoz, egy európai vezető pedig tudja, hogy a döntéseket úgy kell meghozni, hogy nem csak neki, hanem más tagállamnak is van szuverenitása, annak kormányfőjét is a választók választják, van neki jobb- és baloldala, elárvuló és integrálandó szavazói, ő is ismeri Habermas munkáit, és lóg is Jacques Delors képe az irodájában. A politikai közösség konstituálódásának a szociális békétlenség társadalmában más módja (is) van, mint sokat énekelni a választóknak a posztnemzeti állapotról.

*

Nem tudom, és nem is e vita résztvevőinek kell megmondani a megoldást a disputában tárgyalt kihívásra. Viszont az is valami, ha már tudjuk mi nem a kiút. Egy tanácstalan, unalmas, továbbá migránsok, menekültek, bevándorlók és szorongók feje fölött dezintegrálódó technokrata-optimista, „a” politikai közösségben és nem pedig politikai közösségekben gondolkodó Európa immáron nem Európa, nincsen otthon abban sem egy hamburgi, sem egy budapesti, sem egy madridi polgár, ahogy egy gyermekével menekülő szíriai anya sem.

Egy Európa (vagy egy ország), mely csak az elitnek otthona, nem tudja megvédeni polgárait, leendő polgárait, a holnap menekültjeit. Ezt már látjuk Záhonytól a Keleti pályaudvart érintve Vépig, a VIII. kerülettől Újpestig, és könnyen ezt tapasztalhatjuk a nyelvi és gondolati bátortalanság által lefegyverzett Európában is.

Ez esetben pedig teljesen mindegy, hogy melyik nemzetállami prekaritáus „tagja” az ember, vagy éppen melyik országban PhD-zik.

Nincs otthon, mert nincs sehol.