Az én falum

„Kopogtak a szívemen a hírek. Irány Zákánytelep, irány haza!

A sínek mentén már leszorultam az útról, rendőrkonvoj vitte a váltást. Éjjel-nappal ott vannak mindenütt, a sorban állásnál, a kiszállásnál, a beszállásnál, az ételosztásnál, a migránsok mellett, a helybéliek között. A honvédekkel együtt nyugalmat, biztonságot adnak az embereknek. A magyar rendőrség ezekben a napokban, a déli határokon visszaszerezte a pesti utcákon 2006-ban elvesztett becsületét.

Egyre több az ismerős, rám köszönnek, ugye tudod, ki vagyok? A fia­tal polgármester és egy örökmozgó, szemüveges lány szervezi az életet. Pedig ilyenkor, ősz táján már saját magukkal törődnek a falusiak, kint vannak a földeken, szüretelnek, gyűjtik télre a tüzelőt. Most mégis jönnek a vándorok közé. Osztják az ételt, hozzák a takarót, aztán összeszedik az ételt és kiszedik a bozótból a takarót. Húzzák a szájukat, szentségelnek is néha, de tizenkét óráznak, eláznak, cipőt cserélnek, ruhát váltanak, teát főznek, vizet hoznak, tapossák a sarat. Hosszú vonatok jönnek, tizenhat teli vagon, ezer ember, tizenhat üres vagon, negyven zsák szemét.

– Soha nem lesz vége – mondja egy fáradt ember.

Zákánytelepnek a nyakába szakadt a szétesett világ.”