Egyre több az ismerős, rám köszönnek, ugye tudod, ki vagyok? A fiatal polgármester és egy örökmozgó, szemüveges lány szervezi az életet. Pedig ilyenkor, ősz táján már saját magukkal törődnek a falusiak, kint vannak a földeken, szüretelnek, gyűjtik télre a tüzelőt. Most mégis jönnek a vándorok közé. Osztják az ételt, hozzák a takarót, aztán összeszedik az ételt és kiszedik a bozótból a takarót. Húzzák a szájukat, szentségelnek is néha, de tizenkét óráznak, eláznak, cipőt cserélnek, ruhát váltanak, teát főznek, vizet hoznak, tapossák a sarat. Hosszú vonatok jönnek, tizenhat teli vagon, ezer ember, tizenhat üres vagon, negyven zsák szemét.
– Soha nem lesz vége – mondja egy fáradt ember.
Zákánytelepnek a nyakába szakadt a szétesett világ.”