„Azt mondja a főszerkesztő, hogy írjam meg. Mert hát biztos van egy csomó sztori a húsz évből. Hogy az milyen volt, amikor régen, jó régen, talán még a kilencvenes években valami házibulin Szűcs a tévében éneklő Charlie-t mímelve (utazáááás az ismeretleeeenbeee), felnyögött: utazás a kegyetlenbe, és ez – időnként kiegészülve annyival, hogy »nagy nemzeti költőnk, Homár István verse« – évtizeden át bujkáljon, jöjjön elő néha kocsmában, turnébuszban vagy öltözőben, aztán egyszer csak dalszöveg legyen belőle.
Meg amikor Gyuszi bácsi menetrendszerűen beütötte a díszítést a Valami refrénje előtt, én meg automatikusan vittem neki a feles Becherovkát azonnal a színpadra cserébe, mert az a tá—tá-tá igenis a világ legjobb dobbreakje, mindenki más mehet gyufáért, még a Machine Head Davidianje is. És ahogy a Szigeten csokipudinggal elkevert alapozóval kikenve, tányérsapkában játszottam néger sofőrt és vittem be egy szakadt Mercedes limuzinnal a zenekart egészen a Wanted sátor bejáratáig – igaz, épp nem Heveny-, hanem Túlvilág-koncert volt, de az is HS7-szerelemgyerek végső soron. Meg hogy Norbert, a gitártechnikus rosszul hangolta be az egyik gitárt valamelyik koncerten, a zenekarnak viszont annyira megtetszett a tévedésből előhívott disszonancia, hogy szám lett belőle (Kereplő). És tényleg, az is micsoda történet, amikor Dadan, a menendzser… Mindegy, hagyjuk is. Lenne mit mesélni, bőven, de minek?