Intő, baráti szavak

„Vívódom, hogyan sikerülhetne a legközvetlenebbül kedvet csinálni Kounalakis asszonynak, az Egyesült Államok volt budapesti nagykövetének a minap megjelent könyve (Nagykövet asszony, Kossuth kiadó) elolvasásához. A kötet már abban az értelemben is szokatlan, rendhagyó, hogy nem karrierdiplomata írta. Budapesten három évnél valamivel hosszabb ideig szolgált diplomataként, semmi nem utal arra, hogy a közeljövőben folytatni kívánná ezt a pályát. Ha ez volna a szándéka, nem publikál emlékiratot, hiszen esetleges későbbi állomáshelyén bizalmatlanul fogadnák a »fecsegő«, az érzelmeit ennyire nyíltan föltáró külügyi tisztségviselőt.

Ami végig kíséri Duna-parti beszámolóját az az őszinteség, tapasztalatainak kendőzetlen föltárása, ami korántsem olyan szabály követését jelenti, mintha minden diplomatának képmutatónak kellene lennie, »szuper ravasznak«, aki profiként rejtegeti gondolatait. Ha így tenne, a State Departement nem áll mögé, nem ilyen képviselőt delegált volna. Mondhatnánk, »egyszer volt Budán kutyavásár«, Hillary Clinton közeli barátnőjét küldte Budapestre, abban a reményben, hogy a sötét évtizedek után talán csakugyan sikerül itt valami demokráciafélét kialakítani. És ehhez ki is nyújthatna őszintébben segédkezet a fogadóknak, mint az asszony, aki befogadó hazájába maga is társadalmilag - családi múltjával mondhatni egészen - »alulról« érkezett. Küzdelmesen jutott föl a csúcsra, nem számításból lett demokrata, a sors kínálta neki rá az alkalmat.

Rendhagyó a kötet annyiban is, hogy formája szerint nem annyira diplomáciai visszaemlékezés, inkább szubjektív hátratekintés egy életútra. Gördülékeny olvasmány, pereg a »cselekménye«, mondhatni a politikai kíváncsiságon túl »hagyja« sodortatni böngészőjét bepillantani egy család életébe. Nem illetéktelenül, és nem is írójának a szándéka ellenére, megismertet egy távoli világ szokásaival, lelkületével, törekvéseivel. A magyar értelmiségi rétegnek, legalábbis a politika iránt erősen érdeklődő részének, megvan a kialakított képe arról, milyen is lehet az amerikai demokrácia, a maga sajátos és elfogult fölfogásával, mire törekszik, és milyen eszközökkel próbálja nem ráerőszakolni, hanem tanulságaival megismertetni a szerencsétlenebb múltú országokkal. Lehet a szándék – esete válogatja – ellenszenves is, taszító, különösen akkor, ha világpolitikai tények is mutatják, hogy a kioktatók maguk is gyakran önmaguk csapdáiba esnek bele. Időnként melléfognak, rossz példát mutatnak, a remélt rokonszenv helyett éppen az ellenkező hatást érik el. A világpolitika vezető hatalmai minden pozitívnak hitt törekvésük ellenére is sokszor inkább ellenérzelmekkel kerülnek szembe, és »hálátlanságot« tapasztalván, csalódnak.”