A gyerekszegénységről

„Minden területen fájdalmas a gyerekszegénység, de számomra talán az oktatás terén a legfájóbb. Nyilván adódik ez abból is, hogy pedagógus vagyok, de még inkább abból, hogy ez lenne az a terület, ami megoldást nyújthatna. Mert az ember, közelről látva ezt az egészet, az oktatásban hisz leginkább, hogy onnan talán kaphatnak muníciót a gyerekek a változtatásra, lehetőséget a változásra. Ma azonban a magyar oktatás esélykiegyenlítő funkciója nem működik. A szegénység sújtotta kistérségekben az oktatás nem segít a problémák megoldásában, sőt mintha még inkább elvenné az esélyeket, bebetonozná őket oda, ahonnan jöttek.

Az általános iskolai oktatásban egyértelmű szegregálódási folyamatok gyorsultak fel, és ennek okát főként a szabad iskolaválasztásban látom. Ez, párosulva az egyházi iskolák szaporodásával az alapoktatásban, a mai törvényi szabályozásnak megfelelő, ám beláthatatlan következményekkel járó folyamatokat gyorsított fel. A nagyobb településeken, ahol két vagy több iskola is van, szinte mindenhol megfigyelhető az iskolák közötti szegregáló hatás. A korábban is sikeresebb állami és az akár most alakuló egyházi iskolákba ugyanis nem vesznek fel halmozottan hátrányos helyzetű, problémás, SNI, BTM (beilleszkedési, tanulási és magatartásproblémákkal küzdő), főképp nem cigány gyerekeket.

Az egyházi, alapítványi iskolákra nem vonatkozik a beiskolázási körzet, fel sem veszik vagy éppen kitörlik az integrálható SNI-oktatást az alapító okiratukból. A megyeszékhelyeken az állami iskolák között is előfordul, szinte mindenhol, hogy a peremkerületi intézmények szegregálttá váltak. Mára odáig jutottunk, hogy vannak (zömében egyházi) »fehér« iskolák elitista képzéssel, és mellettük, sokszor pár száz méterre »elcigányosodott« iskolák, ahová szinte kizárólag halmozottan hátrányos helyzetű, roma gyerekek járnak.”